NDK 2. - Bekerülök a Stasi irataiba

Már a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának diákja voltam, amikor a vallástanárunk, Rózsai Tivadar közvetítésével újra kikerültem a keletnémet földi paradicsomba. Engem és néhány osztály- és évfolyamtársamat ugyanis kijuttatott egy evangélikus egyházi építőtáborba.

1971 nyarát írtuk, éjszakai vonattal mentünk Kelet-Berlinbe, sok órás késéssel természetesen, mivel a határokon rengeteget álltunk. Normál ülőkocsiban persze, hálókocsit akkor még nem is láttam belülről. Napokig ment még a vonat velem a megérkezésünk után is, pedig fiatal voltam, csaknem 17 éves.

Berlinben kiderült, hogy ez egy olyan egyházi akció, amelynek a célja a "Versöhnung", a németek kibékítése egykori világháborús ellenfeleikkel. Történelmi ismereteim szerint mi kissé kakukktojások voltunk ebben a az egészben, ezt rögtön a szemünkre is hányta egy nálunk idősebb fiatalember egy szlovák csoportból, akikkel ott összefutottunk. Tette mindezt ékes magyar nyelven, akcentus nélkül, de szlovák öntudattal - rögtön leckét is kaptunk Közép-Európa furcsa történetéből.

A minket fogadó szervezet Berlinben jelentett be minket a rendőrségen, de aztán kimentünk egy Berlintől mintegy 30 kilométerre északra lévő faluba. A helyi lelkész várt minket a vonatnál, kánikula volt (egyébként végig, ami nagy ritkaság arrafelé), Wartburgjának ülésére műanyag huzatot tett, mi meg izzadtunk mint a lovak. A gyülekezeti házban kaptunk szállást emeletes ágyakon, német fiúk és lányok is voltak ott velünk. A feladatunk a templom terméskő kerítőfalának építése volt. Egyetlen rossz minőségű fényképem maradt az akcióról, egyik osztálytársam, K. J. és egy német lány szorgoskodnak rajta:

A kaja katasztrofális volt, a korábban már megismert ehetetlen Eintopfok jöttek vissza, csak szendvicsen éltem, abból ugyanis rengeteget adtak tízóraira. Nagy tálcán hozták ki nekünk a finom savanyú fekete kenyérszeletekre rakott dolgokat, harmincat is megettem belőle.

Tóvidéken voltunk, s mivel meleg volt, munka után sokszor elmentünk egy közeli tóhoz fürödni. A kánikula ellenére csak a víz felső tíz centije melegedett át, alatta jeges hideg maradt. Halálra kerestem az utóbbi napokban egy fényképet, amely fürdés közben ábrázol engem és Gy. J. osztálytársamat, de sajnos nem találtam meg. Később pótolom, ha előkerül. A tavakat elözönlötték a szovjet hadsereg katonái is, akik fölös számban állomásoztak a környéken.

Rádiót többnyire nyugatnémetet hallgattunk, akkor volt sláger a Middle of the Road Chirpy Chirpy Cheep Cheep című dala (Lásd: http://www.youtube.com/watch?v=eFfzga-X2x4 ), a vízcsapból is az folyt.

Alig telt el néhány nap, megjelent egy egyenruhás rendőr, s beszedte az útlevelünket, felírta az adatainkat. Bár a lelkész igyekezett minket megnyugtatni, de kiderült, hogy amit csinálunk, az fél-illegális, a keletnémet evangélikus egyháznak nem volt engedélye arra, hogy nemzetközi ifjúsági építőtábort szervezzen. De aztán békén hagytak minket, csak annyi történt, hogy bekerültünk a hírhedett Stasi irattárába, akik nyilván a magyar elvtársakat is értesítették.

A következő esztendőben levezekeltem a bűneimet, mert iskolám most meg KISZ-építőtáborba küldött. Velencén irtottuk a bozótot, hogy felépülhessen a helyén egy üdülőtelep. Az a legszebb, hogy egyházi gimnázium tanulói lévén nem is voltunk KISZ-tagok.
Ezt az emléklapot kapta Szabó András elvtárs kétheti kemény fizikai munkáért:

NDK 1.

Apám gyerekkorunktól kezdve igyekezett engem és testvéreimet nyelvekre tanítani. Németül tanultam tőle, mert ő is azt tudta a legjobban, ott falun (Hencidán) más nyelvtanulási lehetőség nemigen volt. (Eltekintve a kötelező iskolai orosztól, amit utáltam, s ami semmit sem ért.) Amint megnőttünk igyekezett minket nyelvterületre is kijuttatni. Ez nem volt egyszerű, mert ő nem a III/III-as békepapok közé tartozott, s sokáig még "szocialista" piros útlevelet sem kaphatott.

Megírja az önéletrajzában, hogy 1967-ben végre kiengedték egy ókortudományi konferenciára az NDK-ba, egy lengyel határon fekvő kisvárosba. Itt barátkozott össze Rolf N. helyi református lelkésszel, aki 1966 és 1991 között látta el ezt a hivatalt. A következő esztendőben meghívást kaptam N-éktől, hogy töltsek egy hónapot náluk. 1968 júliusa volt ez a hónap, én a hetedik általánost végeztem éppen el, de - évvesztes lévén - már majdnem tizennégy éves voltam. Nem voltam ott egyedül, megosztoztam a vendégszobán B. Istvánnal, aki néhány évvel idősebb lévén a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanulója volt.

Érdekes volt. N-éknél hat fiú született egymás után, mint az orgonasípok (egy közülük ma teológiai professzor), beosztották, hogy ki mikor és milyen házimunkát végez. Erre az egy hónapra a beosztást nyolc fiúra csinálták meg, beleértve a mosogatást és az egyéb konyhai segédmunkákat is. Furcsák voltak az ennivalók, gyanakodva piszkáltam rögtön az elején a rebarbarakompótot, s nem tudtam megenni a szörnyű ízű zöldséges Eintopf-okat (krumplis egytálételeket). Viszont szép volt a város, mert ipar nélküli lévén a háborúban nem bombázták le, s akkor még nem érződött az a reménytelen lepukkantság sem, ami később jellemző volt a keletnémet létező szocializmusra. Akkor volt új egy Jugoszláviában forgatott keletnémet indiánfilm (Gojko Mitic-csel), emlékszem a plakátokra is: "Spur des Falken" (A sólyom nyomában), természetesen megnéztük.

Van egy képem magamról és a hat német fiúról:

Az élményekről. Az első benyomásom a drezdai főpályaudvar előtti tér volt, a házak tetején kommunista jelmondatokkal. Drezdát külön is megnéztük, a Zwinger képei közül néhány mindmáig felidézhetően itt él a fejemben, pedig azóta nem jártam ott. Meg a bombázás nyomai, a sivár lakótelepekkel, ahogyan az elvtársak az új, szocialista Drezdát elképzelték. Tanulságos volt a félig megépült Hitler-féle autópálya Drezda és Bautzen között, meg a bautzeni vár, kapuja fölött Mátyás király domborművével. Július végén elvittek minket kirándulni a cseh határ közelébe (talán nem véletlenül?), félig gyerekként nem értettem, miért van pukkadásig tele egy erdő a szovjet hadsereg egységeivel.

Itt láttam és szedtem életemben először áfonyát, "Heidelbeeren" - mondták, s mivel éppen nem volt nálam szótár, először nem tudtam, hogy ez milyen bogyó. Szoba- és vendégtársam B. István nagy hatással volt rám, sokat mesélt Debrecenről, talán itt dőlt el, hogy a nővéreim után én is ide menjek majd gimnáziumba, pedig apám inkább Kecskemét, majd Budapest irányába szeretett volna küldeni engem. István az egyik főszereplője volt a debreceni Déri tér híres galerije felszámolásának, pontosan fogalmazva ő volt a casus belli. Történt ugyanis, hogy a téren, amely a református gimnazistáknak is kedvenc helye volt, az ott tanyázó huligánok valamilyen ürüggyel jól elpáholták őt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a kollégisták összebeszéltek, s mintegy százan lerohanták a téren a rosszfiúkat. Sok lúd disznót győz, a kiérkező rendőröknek már csak be kellett gyűjteniük a kissé megviselt galeri-tagokat. Ugyan az akkori politikai körülmények között az ilyen öntevékeny megoldás nem volt kívánatos, mégsem lett belőle balhé, a város vezetése és a tanári kar nem tehetett mást, minthogy megköszönje a dolgot.

Július végén tértünk haza vonattal - Csehszlovákián keresztül - néhány nappal azelőtt, hogy az oroszok és szövetségeseik (köztük a Magyar Néphadsereg) lerohanta az országot. Ekkor már elég jól beszéltem németül, a Dunakanyarban járva endékás utastársaknak magyaráztam el a Duna szemközti partján fekvő, s odalátszó Visegrád jelentőségét. Túl sokat is voltam a lehúzott vonatablakban, a gőzmozdonyból (424-es) korom ment az egyik szemembe, ettől még napokig szenvedtem. Viszont hoztam magammal jó keletnémet, savanyú, barna rozskenyeret, amit nagyon megszerettem. Sajnos ez a kenyérfajta 1990 után teljesen eltűnt, később hiába kerestem.

Kandidátusi

Az aktuális történések miatt divatba jöttek a régi tudományos fokozatok. Olyat is olvastam, hogy minden kandidátusi csalás lett volna - ezek a vélemények nyilván átgondolatlanok és szélsőségesek. Abban az időben (1993-ig) csak ez a lehetőség volt, ezért a komoly munkáktól a "macilaciból" (marxizmus-leninizmus) összetákolt fércművekig minden előfordult. Az emberek minden korszakban pletykálnak, ma is hallunk külföldről másolt szövegekről (nem csak abban a bizonyos esetben), s kolléganőkről, akik a fokozatukat vízszintes testhelyzetben szerezték - ezek nyilván csak rosszindulatú vádaskodások.

Abban a tudományágban, ahol én is érdekelt voltam (vagyok), a régi magyar irodalomban, a nyolcvanas években már komoly és alaposan megrostált kandidátusi disszertációk születtek. Mindenki tudta, hogy fel kell kötni az alsóneműt, ha valaki ilyesmire vállalkozik. Az én témám a sárospataki református kollégium körüli irodalmi tevékenység volt a 16. század második felében. A munkát már a TMB ösztöndíjam ideje alatt elkezdtem (lásd korábban), s az első eredményeimet egy előadásban foglaltam össze, amelyet 1986. november 12.én tartottam az Irodalomtudományi Intézetben. Ezek voltak a Rebakucs szerdai előadásai, amelyeket a mai napig minden hónapban megtartanak. (Lásd: http://www.iti.mta.hu/Rebakucs_szerdak.pdf ) Némileg gyakorlatlan voltam még a műfajban, s túl sok nevet, túl sok adatot összezsúfoltam az egy órás előadási időbe, s nem volt még laptop, amiről vetíthettem volna. Utólag Horváth Iván azt mondta, hogy előadtam a telefonkönyvet, s igaza is volt. Írásban már sokkal jobban nézett ki a dolog, leadtam az Irodalomtörténeti Közleményeknek, s meg is jelent (1986-os évszámmal, de már a következő évben): http://epa.oszk.hu/00000/00001/00347/pdf/itk_EPA00001_1986_05_483-506.pdf 

A disszertáció nagyjából 1989 szeptemberére készült el, szeptember  20-án tartottuk a Ráday Könyvtárban a munkahelyi vitát, amelyen Benda Kálmán, akkori főnököm elnökölt. Két elő-opponensem volt, ők lettek később a védésen is az opponensek: Péter Katalin és Ritoókné Szalay Ágnes. Hozzászólt még Csonka Ferenc, Horváth Iván, Hörcsik Richárd, Pirnát Antal és Klaniczay Tibor. Javasolták a disszertáció benyújtását, s szokás szerint javításokat is kértek. 


Ennek alapján az értekezést átdolgoztam és 1989. október 25-én benyújtottam a Tudományos Minősítő Bizottságnak. Kis problémát okozott a nyelvvizsga: ebben az időben még kötelező volt a kandidátusihoz az orosz alapfokú, én viszont képtelen voltam megtanulni ezt a nyelvet. Nagy volt a lelki ellenállás, de rosszul is tanították. Első nekifutásra simán megbuktam. Szégyenszemre nyelvórákat kellett vennem, s aztán valahogy átcsúsztam. 1990 júniusában volt a nyilvános védés a Ráday Kollégium dísztermében (a pontos dátumot most éppen nem találom). Utána házilagosan készült vendégség a Ráday Könyvtár olvasótermében. Magát a fokozatot végül 1991 elején adták át nekem.


A kandidátusi disszertációm végül jókora csúszással jelent meg nyomtatásban. Egyszerűség kedvéért idézem a könyv előszavát:

"Tizenhárom esztendő telt el a disszertáció megírása óta, s ez némi magyarázatot igényel. Annak idején ugyan a bíráló bizottságtól száz százalékot kapott, mégis elégedetlen voltam vele, hiányzott ugyanis egy bevezető fejezet, amely elmondta volna, mi is az a késő humanizmus. Egyik opponensem, Péter Katalin szintén célzott erre, de átdolgozásra biztatott Klaniczay Tibor is. Aztán jött 1991 tavasza, amikor két hónapra beszabadultam a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekba, s eddig nem látott mennyiségben nyakamba zúdult a német és nyugat-európai szakirodalom, majd újabb kutatóutak és újabb témák – s ezzel egy időben az értekezés átdolgozása csendben lekerült a napirendről, áthelyeztem az egyszer majd elvégzendők hosszú listájára. Ennek ellenére későbbi tanulmányaimban sok mindent továbbgondoltam és továbbírtam; olyan is volt, hogy a disszertáció egy mondatából indultam ki, s néha kollégáim is folytatták az általam megkezdett kutatásokat.

Ez év [2003] tavaszán aztán Sárospatakról, Dienes Dénestől jött az ajánlat a kézirat megjelentetésére, amelynek nem lehetett ellenállni. Első lépésben gépbe kellett írni a szöveget [...], amely ugyan eredetileg Commodore 64-es számítógéppel íródott, de a PC-re való kései átállás során egyedül az ezt tartalmazó lemez adatait nem sikerült megmentenem. Aztán a hiányzó első fejezet megalkotása következett, majd a lábjegyzetek beszúrása (ez az ős-szövegszerkesztőn még nem volt), illetve a rövidítésjegyzék elkészítése. Utána jöttek a javítások, kiegészítések, s a jegyzetek felfrissítése az elmúlt esztendők magyar és külföldi irodalmával.

Hangsúlyozni szeretném, hogy munkám csupán az eredeti aktualizált változata; ha ma kellene megírnom, nyilván egészen másként tenném. Most csupán a lábjegyzetekben utalhattam azokra a pontokra, ahol 1990 óta előrelépés történt, még saját későbbi cikkeimet sem dolgozhattam be a munkába, mert az teljesen felborította volna a szöveg eredeti szerkezetét és egyensúlyát."

A könyv 2004-ben jelent meg, a borítója így néz ki:

Mivel nem dolgoztam át az főszöveget, persze bizonyos pontokon már magas labdákat adtam a kollégáknak, Mert ha a mi szakmánkban nem is avulnak el olyan gyorsan a tudományos eredmények, mint a dögészeknél, azért minden könyvünkben van hibaszázalék, amely az idő elteltével nőhet. Dienes Dénes azóta bebizonyította, hogy a sárospataki protestáns iskolázás kezdetei 1538-ra nyúlnak vissza (én Szűcs Jenő és mások nyomán 1547-re tippeltem): http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/dienes-sarospatak-reform.htm . Kecskeméti Gábor pedig elővett egy CD-t, és megtalált egy nagyon fontos idézetet Cicerónál, amelyet én annak idején nem azonosítottam: http://epa.oszk.hu/00000/00001/00417/pdf/itk_EPA00001_2005_01_003-017.pdf

De ez a dolgok rendje, hibátlan munka nincs, s amit csinálunk, azt az elődök vállán állva csináljuk, s szerencsés esetben a mi vállunkra is felállnak a fiatalabbak.

Az írógéptől a számítógépig

Kezdetben volt az írógép. Sohasem tudtam egyenesen belefogalmazni, mindig csodáltam az írókról szóló filmeken azokat, akik ezt meg tudták tenni. Tehát kézírással írtam, s ezt tettem át aztán írógépre. Tanulmányok írásakor nehézkes volt a lábjegyzetek gyártása, különösen, ha javítottam, s megváltozott a számozás. Volt több írógépünk is, a legrégebbi egy Remington táskagép az 1920-as évekből, amelyet még apám vett használtan fiatalkorában. Kb. ilyen volt:

Az 1980-as évek közepén megjelentek az első személyi számítógépek. Leginkább játszani lehetett velük, de már szövegszerkesztésre is használhatók voltak. Intézeti kollégáim (Horváth Iván, Kőszeghy Péter) gyorsan váltottak, egy idő után én is követtem őket. Ha a Commodore 64-hez hozzákapcsoltunk egy Robotron típusú, keletnémet gyártású elektromos írógépet, akkor már nyomtatónk is volt. A papírlapokat egyenként kellett adagolni az írógépbe, de működött. Pontosan nem emlékszem már, hogy mikor (1988 táján), megvettem ezt az összeállítást. Van egy fényképem, amint ülök előtte a lakótelepi lakásunkban:

Volt a billentyűzetet is tartalmazó gép, a képernyő, meg a lemezmeghajtó, nagy hajlékony lemezekkel (ott vannak a képen a bal kezem mellett). Persze amint meglett, először rávetettem magam a játékokra, emlékezetes volt a River Raid című repülős és hajós lövöldözős időtöltés, amelyet Németországban meg is próbáltak betiltani. Lásd: http://de.wikipedia.org/wiki/River_Raid
A szövegszerkesztés eléggé körülményes volt, nem lehetett nagy fájlokat csinálni, maximum 11-12 oldal fért bele egybe. Éppen akkor írtam a kandidátusi disszertációmat, amelyet mérete miatt összefűzött fájlokból kellett összeállítanom.


Eléggé sokáig megmaradt nálam a Commodore, pedig 1988 őszén a Széchényi Könyvtárban dolgoztam már PC-n is, de nem tetszett az az első Word, mert billentyűparancsokat kellett bemagolni hozzá. Már mindenki PC-t használt, amikor rászántam magam a váltásra, s a 186-os, 286-os gépeket kihagyva vettünk egy 386-ost. Ez látható a következő képen, ugyanazon a helyen, ahol korábban a Commodore csücsült:

Mint látható, nyomtató és hangszórók is csatlakoztak már az összeállításhoz. Külön problémát jelentett az adatok átmentése a Commodore lemezeiről (winchestere nem volt). Volt erre módszer, egy spéci kábellel és programmal át lehetett folyatni a fájlokat. Mivel sokáig vártam Kőszeghy Péter csak nagy nehezen tudta már előásni és kölcsönadni ezeket a segédeszközöket. Az átmentés részben sikerült, megmaradt a Dudith-levelezés, amelyen akkortájt dolgoztam, viszont a kandidátusi disszertáció eredeti digitális formájával nem boldogultam. A Commodore-ról átmentett fájlaim azóta is megtalálhatók az éppen aktuális gépünkön.

Utóhangként még annyi, hogy az internetnek akkor még nyoma sem volt, az első emailt 1997-ben írtam.

Egy bogár élete és halála

1986 elején vettük meg használtan (Feledy Pétertől) az IG-02-01 rendszámú, 1971-ben Németországban gyártott bogárhátú Volkswagent. Már akkor sem volt fiatal (tizenöt éves!), sokszor meghibásodott, kicsit rohadt a küszöbe, de érzelmileg nagyon hozzánk nőtt.

Itt egy kép, amint áll az erzsébeti lakótelepi házunk előtt (Pázsitos sétány). Mindig itt parkoltam a szomszéd ház háta mögött, a konyhaablakunkból rá lehetett látni:

Jártunk vele kirándulni, nyaralni, a szüleimhez Hencidára, konferenciára, s persze külföldre is. 1986-ban és 1987-ben Pozsonyban és Kassán voltam vele kutatni, szintén 1986 őszén a bécsi Hungarológiai Konferenciára vittem kollégákat. 1989-ben Ausztriában, Felsőőrön az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáján vettünk részt. Hazafelé elromlott a sebességváltó, s beragadt kettesben, elmentünk így a határig, de ott le kellett állítanunk a motort, s így vége lett a dalnak. A Magyar Autóklub szállítóautójával jutottunk el először Szombathelyre, de itt nem tudtak vele mit kezdeni, ezért elindultunk az autómentővel Pestre. Veszprém körül találkoztunk a kivonuló oroszok konvojaival.

1990 őszén meghívtak minket előadást tartani a müncheni és kölni magyar reformátusok. Nekivágtunk az útnak a bogárral. Útközben Ausztriában leállítottuk a motort, amely aztán nem akart újra elindulni, meg kellett tolni a kocsit. Az osztrák-német határon elmagyaráztuk, hogy bocs, a motort nem állítjuk le, mert nem fog újra elindulni. Passauban aludtunk egy ismerős ismerősénél, ott kijavították a hibát. Münchenben egy helybeli magyar kocsijával mentünk az előadás helyszínére, s feltűnt, hogy felváltva hallgatja az akkor még működő Szabad Európát és a Kossuth Rádiót: odahaza ugyanis elkezdődött a taxisblokád. Ebből kimaradtunk, gyerekeink Hencidán voltak biztonságban. A bogár Kölnig már csak egy defektet produkált (kerékcsere az autópálya szélén, esőben), s aztán békében hazahozott. Nosztalgiával emlékszem rá, hogy akkor még fényszóróval köszöntöttük egymást Németország belsejében, ha magyar rendszámú autóval találkoztunk.

1991 tavaszán intézeti cserével két hónapos kutatásra nyílt lehetőségem Wolfenbüttelben. Nekivágtam az útnak a bogárral, mert nem tudtam, hogy a szerelőm átvágott. Folyt ugyanis az olaj, fel kellett volna újítani a motort, de ő csak a tömítéseket cserélte ki. Ezek a hosszú utak amúgy sem voltak a bogárnak valók, útközben mérni kellett, s utána kellett tölteni a motorolajat. Göttingennél, száz kilométerre Wolfenbütteltől, megálltam az autós pihenőben, s az autóstársak figyelmeztettek, hogy folyik az olaj. Valóban folyt, de nem lehetett vele mit kezdeni, ezért úgy döntöttem, hogy folyamatosan utántöltök, és úgy próbálok meg eljutni a célig. Sikerült. Megérkezve elmentem a Volkswagen-szervizbe (ma már ez sem létezik, mint oly sok minden a városban), ahol azt tanácsolták, hogy vegyek egy felújított motort. Az ösztöndíjamból és az otthoni tartalékból összekaparva a pénzt, megtettem, s aztán itthon kifizettem utána a vámot is.

Az autó kapott még egy új rendszámot is: CMC 412, s voltam vele bécsi ösztöndíjas úton (1993 október). Akkor még ingyen lehetett Bécsben parkolni, s az olcsó benzinnek köszönhetően minden hétvégén hazajártam. 1994 tavaszán egy svájci ösztöndíjas kutatást kellett volna elkezdenem, de az idő rosszra fordult. Napokig haboztam, majd április 27-én mégis nekivágtam az útnak. Kerülni akartam Németország felé, mert a hegyeken át reménytelen lett volna. Bécs után elkezdett esni a hó. Meg kellett volna állnom, mert a bogárnak természetesen nem volt téli gumija (akkor még nem volt divat), s mivel farmotoros, az első, kormányzott kerekeken nem volt elég súly. Kockáztattam és továbbmentem. Linz és Passau között lassan, kb. 70 kilométer/órával előztem egy kamiont, amikor egy olvadt hófolton megcsúsztam, és elvesztettem az uralmat a kocsi fölött. Nekivágódtam a kamion oldalán lévő ládának, az meg visszadobott a belső korlátnak. Szerencsére a hátam mögött senki sem jött, így is rendesen sokkot kaptam. A bogár eleje és jobb oldala összetört. Mondták nekem, hogy a legolcsóbb lett volna levenni a két rendszámot és begurítani szegény bogarat az árokba, de valaki már hívta a szerveket. Csendőrség, helyszínelés, jegyzőkönyv - észre sem vettem, hogy közben zuhogott a havas eső. Beraktak egy környékbeli olcsó szállodába, ott kezdtem magamhoz térni, s csak ekkor láttam meg, hogy a bal térdemen van egy zúzódás. Rám szakadt az érzés, hogy a halál közelében jártam - az egész életem hirtelen más megvilágításba került.

Mivel a hivatalos leselejtezés drágább volt, kénytelen voltam hazahozatni a roncsot, autómentővel élvezhettem végig a hazáig tartó utat. Letettem egy kollégám kertjébe, s másnap vonattal elmentem Bázelbe. Svájcból hazatérve eladtam egy autószerelőnek, aki a felújított motorja miatt vette meg, amelyet átrakott egy másik karosszériába.

Búcsúzóul még egy kép az autóról és rólam (még a régi rendszámmal), a mátraházai református üdülő parkolójában készült. Bogár, nyugodj békében!

Kisdoktori

Az aktuális események miatt az alábbiakkal egészíteném ki a "Könyvek Károlyi Gáspárról"  című szövegemet, amelyben a harminc évvel ezelőtti kisdoktorimról is írok:

Igaz - hogy a késő Kádár kor elitje könnyen és gyorsan szerzett egy dr.-t a neve elé. Ez volt a kor gyakorlata.

Ugyanakkor nem igaz - hogy minden kisdoktori vagy kandidátusi értekezés értéktelen, tudományos eredmények nélküli lett volna. Ez bizony elfogult általánosítás.

Mivel az egyetemi és tudományos életben sem volt valódi rendszerváltás, nagyon sok ember érdeke (minden politikai oldalon), hogy ne vegyék elő a kisdoktorikat, annál is inkább, mert az egyetemek ezeket átminősíthették PhD fokozattá, s ezt a saját embereiknél meg is tették. Más történelmi példát láttam a volt NDK-ban: ott bizony 1990 (a "Wende") után kisöpörték a felsőoktatást, mutatóba maradt csak néhány olyan professzor, aki az előző rendszerben is ezt a posztot töltötte be. Helyettük jöttek a nyugatnémetek, osztrákok, svájciak.

Én több mint egy évet vártam a védésre az ELTÉ-n, nyomtatásban 98 oldalas dolgozatom 313 (háromszáztizenhárom) lábjegyzetet tartalmaz. Tanáraimtól és a tudós elődöktől megtanultam a tudományos munka technikáját, és ezt a számítógép előtti korszakban is alkalmazni tudtam.