1971 nyarát írtuk, éjszakai vonattal mentünk Kelet-Berlinbe, sok órás késéssel természetesen, mivel a határokon rengeteget álltunk. Normál ülőkocsiban persze, hálókocsit akkor még nem is láttam belülről. Napokig ment még a vonat velem a megérkezésünk után is, pedig fiatal voltam, csaknem 17 éves.
Berlinben kiderült, hogy ez egy olyan egyházi akció, amelynek a célja a "Versöhnung", a németek kibékítése egykori világháborús ellenfeleikkel. Történelmi ismereteim szerint mi kissé kakukktojások voltunk ebben a az egészben, ezt rögtön a szemünkre is hányta egy nálunk idősebb fiatalember egy szlovák csoportból, akikkel ott összefutottunk. Tette mindezt ékes magyar nyelven, akcentus nélkül, de szlovák öntudattal - rögtön leckét is kaptunk Közép-Európa furcsa történetéből.
A minket fogadó szervezet Berlinben jelentett be minket a rendőrségen, de aztán kimentünk egy Berlintől mintegy 30 kilométerre északra lévő faluba. A helyi lelkész várt minket a vonatnál, kánikula volt (egyébként végig, ami nagy ritkaság arrafelé), Wartburgjának ülésére műanyag huzatot tett, mi meg izzadtunk mint a lovak. A gyülekezeti házban kaptunk szállást emeletes ágyakon, német fiúk és lányok is voltak ott velünk. A feladatunk a templom terméskő kerítőfalának építése volt. Egyetlen rossz minőségű fényképem maradt az akcióról, egyik osztálytársam, K. J. és egy német lány szorgoskodnak rajta:
A kaja katasztrofális volt, a korábban már megismert ehetetlen Eintopfok jöttek vissza, csak szendvicsen éltem, abból ugyanis rengeteget adtak tízóraira. Nagy tálcán hozták ki nekünk a finom savanyú fekete kenyérszeletekre rakott dolgokat, harmincat is megettem belőle.
Tóvidéken voltunk, s mivel meleg volt, munka után sokszor elmentünk egy közeli tóhoz fürödni. A kánikula ellenére csak a víz felső tíz centije melegedett át, alatta jeges hideg maradt. Halálra kerestem az utóbbi napokban egy fényképet, amely fürdés közben ábrázol engem és Gy. J. osztálytársamat, de sajnos nem találtam meg. Később pótolom, ha előkerül. A tavakat elözönlötték a szovjet hadsereg katonái is, akik fölös számban állomásoztak a környéken.
Rádiót többnyire nyugatnémetet hallgattunk, akkor volt sláger a Middle of the Road Chirpy Chirpy Cheep Cheep című dala (Lásd: http://www.youtube.com/watch?v=eFfzga-X2x4 ), a vízcsapból is az folyt.
Alig telt el néhány nap, megjelent egy egyenruhás rendőr, s beszedte az útlevelünket, felírta az adatainkat. Bár a lelkész igyekezett minket megnyugtatni, de kiderült, hogy amit csinálunk, az fél-illegális, a keletnémet evangélikus egyháznak nem volt engedélye arra, hogy nemzetközi ifjúsági építőtábort szervezzen. De aztán békén hagytak minket, csak annyi történt, hogy bekerültünk a hírhedett Stasi irattárába, akik nyilván a magyar elvtársakat is értesítették.
A következő esztendőben levezekeltem a bűneimet, mert iskolám most meg KISZ-építőtáborba küldött. Velencén irtottuk a bozótot, hogy felépülhessen a helyén egy üdülőtelep. Az a legszebb, hogy egyházi gimnázium tanulói lévén nem is voltunk KISZ-tagok.
Ezt az emléklapot kapta Szabó András elvtárs kétheti kemény fizikai munkáért:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése