Eötvös Kollégium, 1973-1977

Mint vidéki, az egyetemet kollégistaként kezdhettem meg, felvettek az Eötvös Kollégiumba. Az intézményt 1956 után Tóth Gábor igazgató úr próbálta óvatosan feltámasztani. Nekrológját lásd az interneten: http://jaszsag.uw.hu/oldalak/arckepek/TothGabor.pdf
A mi időnkben így nézett ki:

A Ménesi út 11-13. alatti épületen, amely a Gellért-hegy oldalában áll,  mind a mai napig az Irodalomtudományi Intézettel osztozik a Kollégium, az első emeleten található az Eötvös Könyvtár, amely eredetileg a Kollégiumé volt, aztán az Intézeté lett, de a kollégisták is használhatják. A hetvenes években este tízig volt nyitva, s mivel bemehettünk a raktárba, nagyon jól tudtuk használni a tanuláshoz.

A fiúk (szembe állva a bejárattal) az épület bal, a lányok a jobb oldalán laktak, s volt még a csak lányok által lakott B épület, amely később Bibó István Szakkollégium néven vált híressé. Mai kollégistáknak már nehéz elképzelni, hogy szintenként csak mosdók és WC-k voltak, a zuhanyzó a pincében állt rendelkezésre, s felváltva használta a két nem.

Sűrűn látogattuk a tornatermet, fociztunk és kosaraztunk. Focizni tavasztól őszig szabadban is tudtunk, délutánonként átmászva egy lyukas kerítésen bejutottunk Kaffka Margit (ma Szent Margit) gimnázium sportpályájára, ahonnan egyszer sem zavartak el minket.

A kollégium igyekezett különórákról gondoskodni a lakóinak, Mezey László középkor-óráit már említettem, de jártam intenzív nyelvtanfolyamokra is, amelyek a pincében kialakított nyelvi laborokban zajlottak. Francia nyelvvel kezdtem, de 1975 tavaszán másfél hónapra kiestem, s már nem tudtam utolérni egykori csoportomat, így német nyelvvel folytattam.

Másodéven, 1974 szeptemberében kerültem egy szobába Szabó Gézával, akit már Debrecenből ismertem, ettől kezdve végig szobatársak maradtunk. 1976 júniusában készítette ezt a felvételt, abban a tanévben lakott velünk együtt T. T., aki még a képen (középen) látható. A helyszín a szokásos, a Kollégium lépcsője:

Minden nyáron ki kellett költöznünk a Kollégiumból, s szeptemberben újra vissza. Mivel a könyveink száma rohamosan szaporodott (szorgalmas látogatói voltunk az antikváriumoknak), ez egyre nagyobb logisztikai feladatot jelentett. Szüleimnek autója nem volt, a 240 kilométeres távolságot csak postacsomagokkal hidalhattam át, s cipekedtem a Fehérvári úti postahivatal és a Ménesi út között.

Könyvet (Ady verseit) tartok a kezemben a következő 1977-es képen, ezt szintén Szabó Géza csinálta a szobánkban egy este. Hátam mögött a repedéseket Géza történelmi térképe próbálta eltakarni - kevés sikerrel:

Az 1970-es években a Kollégium Diákbizottságát (és annak titkárát) a diákság választotta meg. Ez mindenféle bonyodalmakhoz vezetett.  Egy zűrös időszak után elindultunk a választáson, s heves választási küzdelem után Szabó Géza lett a titkár, én pedig a bizottság egyik tagja. Egyik vállalt feladatom az volt, hogy filmeket hoztam a Hűvösvölgyi úti Filmintézetből a kollégiumi filmklub vetítéseihez. Még fontosabb tisztem volt a földszinti tanácsteremben rendezett bulikon a büfé biztosítása; kocsmárosként is beváltam, de én voltam a szállító és az üres üvegek visszaváltója is. Szép emlékek fűződnek ezekhez a bulikhoz.

Végül nem maradtam a végzésig kollégista, mert 1977/1978 fordulóján megnősültem és kiköltöztem, így a szokásos ballagás is kimaradt. Az épülethez azonban hű voltam, mert hosszú évekig a munkahelyem is volt a másik itt "lakó" intézmény, az Irodalomtudományi Intézet.

ELTE BTK 1973-1978/II.

Talán feltűnt az előző részben, hogy nem voltam katona. "Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat" - szólt a verdikt. Megvolt a maga egészségügyi oka. Míg a velem egykorú fiúk elvonultak tizenegy hónapra Hódmezővásárhelyre, én rögtön az érettségi évében elkezdhettem az egyetemi tanulmányaimat. Annyi maradt, hogy a lányokkal együtt honvédelmi oktatáson és kispuskás lövészeten kellett részt vennem, ezeket szombaton tartották. Sok értelme nem volt, klasszikus és már sokak által elsütött poén az, amit akkor halálos komolyan adtak elő nekünk: mit kell tennünk, ha atomvillanást látunk... Utoljára akkor hallottam a magyar néphadseregről, amikor egy kiélezett történelmi pillanatban - már kétgyerekes apaként - egyszer csak behívót kaptam tőlük. Jól megijesztettek, de aztán kiderült, hogy a hozzám hasonlókat csak arra használták volna, hogy taxival járjuk Budapestet és környékét, s kézbesítsük a valódi behívókat a tartalékosoknak.

Kezdetben nem voltak túlságosan fényesek az egyetemi eredményeim, negyedéves lettem, mire összeszedtem magam. Ebből a szebb időszakból mutatok egy lapot az indexemből, itt majdnem minden fontosabb tanárom jelen van:

Nincs itt Kovács Sándor Iván (http://www.facebook.com/pages/Kov%C3%A1cs-S%C3%A1ndor-Iv%C3%A1n-KSI-Irodalomt%C3%B6rt%C3%A9n%C3%A9sz/156682037681459 ), aki akkor nemrég került Szegedről Budapestre, s a régi magyar irodalmi szemináriumot tartotta. Duzzadt az energiától, s minket elsősöket valósággal lerohant. Akkoriban Szenci Molnár Albert volt a nagy témája (készült az 1974-es négyszázadik születési évfordulóra), s nekem mint latin szakosnak rögtön kiadta a naplóját, mint szemináriumi dolgozati témát. Az egész életemet meghatározó lépés volt. KSI (mert mindenki így hívta), ráadásul a földim is, a Hencidával szomszédos Esztár szülötte, mégsem lettem igazi, közeli tanítványa, mert úgy éreztem, hogy azokat a feladatokat, amelyeket rám akar bízni, nem tudom végrehajtani. Ennek ellenére neki köszönhetem, hogy a régi magyar irodalmat választottam.

Ifjabb Horváth János volt a latin tanszék vezetője (http://hu.wikipedia.org/wiki/Horv%C3%A1th_J%C3%A1nos_%28filol%C3%B3gus%29 ), különösen emlékezetes maradt számomra a Carmina Burana-ról szóló speckolja. 1976-ban már súlyos beteg volt, ezért nem ő írta alá az indexben a fenti tárgyakat. Tudtuk, hogy milyen állapotban van, s általános felháborodást keltett, amikor egy diákparlamenten X. Y. (még a kezdőbetűt sem!) párttag diáktársunk nekirontott, hogy nem eléggé marxista.

Adamik Tamás adjunktus (http://hu.wikipedia.org/wiki/Adamik_Tam%C3%A1s ) és Bollók János tanársegéd (http://nol.hu/archivum/archiv-32955 ) álltak hozzánk legközelebb életkorban a latin szakon, mindkettejük óráit nagyon megszerettem, különösen elfogulatlan és magas szintű szakmaiságuk, emberségük miatt.

Itt van még az indexlapon Tolnai Gábor (http://hu.wikipedia.org/wiki/Tolnai_G%C3%A1bor_%28irodalomt%C3%B6rt%C3%A9n%C3%A9sz%29 ), aki a Régi Magyar Irodalmi Tanszék vezetője volt, s tartott egy eléggé népes speciális kollégiumot, ahová én Szenci Molnár Albert miatt keveredtem el. Külön történet az ott készült könyvé, amelyre majd még visszatérek. A róla terjengő egyetemi legendákat én nem tartottam megalapozottnak, csak egy reszkető kezű öregembernek láttam, aki valahol elrontotta az életét. Engem erősen korlátozott módon támogatott, hozzá írtam a szakdolgozatomat és a kisdoktori disszertációt, de az szóba sem kerülhetett, hogy benn maradjak a tanszéken.

Mezey László (http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2004.04.25/0601.html ) az Eötvös Kollégiumban tartott középkori írás- és művelődéstörténeti órákat. Több latin szakossal együtt én is jártam hozzá, van olyan, aki mindmáig az általa alapított kutatócsoport tagja, de vannak számosan más intézményekben is. Az egykori tanítványok közül legtöbben már akadémiai doktori címmel is rendelkezünk. Senkit sem hagyott elveszni: neki köszönhetem a legtöbbet, a pályámat. Egy évvel a diploma után beajánlott az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába, így a tudomány közelében maradhattam a Kádár-rendszerben is.

Dán Róbert (http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ ) speciális kollégiumára először Szabó Géza talált rá. Hebraistaként a Középkori Egyetemes Történeti Tanszéken dolgozott, de a kutatási témája ekkor már főként az erdélyi antitrinitarizmus és szombatosság volt. Előfordult, hogy csak mi ketten jártunk hozzá Gézával, annál többet tanultunk kedvenc századunkról, a tizenhatodikról.

(Folytatása következik...)

ELTE BTK 1973-1978/I.

Én nem akartam "pesti" lenni. A felmenőim nagyrészt mind Szatmárban, a Nyírségben és Biharban éltek, a család és én is nagyon kötődtünk Nagyváradhoz, ahol két oldalról is éltek rokonaim. Önként választottam a debreceni gimnáziumot, pedig apám inkább Kecskemét és Budapest felé szeretett volna irányítani engem. Kiskoromban átvettem felnevelő falum, Hencida í-ző nyelvjárását, erről ugyan leszoktam, de máig is érezni a beszédemen a tiszántúli diftongusokat és hangsúlyokat. Egyetemista koromban azzal viccelődtem, hogy ha megyek haza a biharkeresztesi személlyel (péntek délután 14.00, Nyugati Pályaudvar - félévente egyszer-kétszer), a szolnoki vasúti hídon automatikusan átváltok a hazai nyelvváltozatra.

Jól éreztem magam Debrecenben, ott voltak egyetemisták a nővéreim is, ezért én a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-latin szakára adtam be a jelentkezésemet. Voltak a dolognak kockázatai, mert 1973-at írtunk, s az egyetem eléggé dogmatikus marxista korszakát élte, rémtörténeteket meséltek arról, hogy a felvételi bizottságban ülő KISZ-es hogyan esett neki az egyházi gimnáziumból jövőknek. Ehhez képest az évfolyamból ketten is magyar szakosok, sőt később szakmabeliek lettünk. Az írásbeli elég jól sikerült, a szóbeli felvételin Borzsák István (http://hu.wikipedia.org/wiki/Borzs%C3%A1k_Istv%C3%A1n) és Julow Viktor (http://hu.wikipedia.org/wiki/Julow_Viktor), két 56-os kérdezett, a KISZ-es felszívódott, nem is láttam. Nagy örömmel készültem a debreceni egyetemi létre, ehhez képest egészen más történt.

Augusztusban éppen stoppal jöttem hazafelé valahonnan, s összetalálkoztam a család egy részével Berettyóújfaluban. Apám a helyi kórház kis strandján adta át nekem az értesítést, amelyben közölték velem, hogy felvettek, de nem Debrecenbe, hanem az ELTÉ-re. Még csak nem is örültem. Mi történt?
Abban az esztendőben olyan kevesen jelentkeztek a három latin szakra (Szeged, Debrecen, Budapest), hogy a minisztérium úgy döntött, hogy csak egy helyen, az ELTÉ-n indítják meg az oktatást, s a vidéken felvételizetteket Pestre küldik.

Így lettem akaratom ellenére "pesti". Ez volt a diákigazolványom:

S ez az indexem eleje:

Nehéz volt megszokni Budapestet, az élet Debrecenben sokkal lassúbb ütemű, s eleinte csak az itt lakó vagy szintén ide került volt osztálytársaim segítettek átvészelni az átállást.

Akkor még csoportok voltak az egyetemen, mi tizenhárman voltunk eleinte a csoportban, magyar-latin és magyar-spanyol szakosok, a csoportvezető az a H. M. lett, akivel együtt felvételiztem Debrecenben. Nagyon különböző társadalmi környezetből jöttünk, a spanyolosok között káder apukák is előfordultak (külkereskedők, diplomaták), de ugyanúgy munkásgyerekek is voltak. Tizenháromból ketten voltunk fiúk, a másikról, G.P.- ről (szintén magyar-latin szakos), sokáig tudtam mint újságíróról. 1999-ben egy esküvői partin láttam utoljára, akkor már (némi politikai kitérő után) a gazdasági életben tevékenykedett. A lányok nagyrészt eltűntek, K. K. legutóbb Svájcban élt, 1990-ben találkoztam vele, egy másikat megtaláltam az iwiw-en, ketten budapesti középiskolákban tanítanak, de egyetem óta nem láttam őket. G. Gy., aki annak idején legjobb barátom volt (ő tanított meg arra, hogy a teát cukor nélkül igyam), itt dolgozik háromszáz méterre a lakásunktól, de nincs kapcsolatunk egymással.

(Beszélnem kell még a tanárokról és a kollégiumról, de ezt majd legközelebb - folytatása következik.)

Alma mater

A középiskolás kor - ahogyan azt már a Kántusról szólva is megírtam - maradandó emlékeket hagyott bennem. A nosztalgia sem feledtetheti el, hogy kamaszok voltunk és ezért lázadtunk, sokszor éppen a közös lázadások kovácsoltak össze minket. Történetek ezreit mondhatnám el, ehelyett most csak töredékeket fogok leírni. Berkesi Sándor mellett Kiss László tanár úr (matematika!) jelentett számomra a legtöbbet. Az osztályfőnököm Rábold Gábor volt, magyar-latin szakos, akárcsak később én. Öten voltunk testvérek, mindannyian Debrecenbe jártunk, s hármunknak ő volt az osztályfőnöke. Már a legidősebb nővéreméknek (1965-1969) is azt mondta, hogy ez lesz az utolsó osztálya, mégis újra meg újra csatasorba állt. Az itt látható fénykép egy badacsonyi osztálykiránduláson készült (1972-ben?):

Gabi bácsi lányok gyűrűjében egy büfé asztalánál eszik, a háta mögött én állok.

Három párhuzamos osztály volt a mi évfolyamunkban, mi voltunk az A-sok. Az akkori "komenista" pedagógia elveinek megfelelően gyakorlati ismereteket is tanulnunk kellett, s miránk éppen a mezőgazdasági ismeretek jutott. Volt hozzá elméleti óra is, de rendszeresen kijártunk a GÖCS (Gödülőcsapágy Művek) háta mögé egy helyi téesz földjére is. Emiatt elsőben beoltottak minket valami erős szerrel, ennek következtében másnap a fél osztály a betegszobán kötött ki. Én reggel felkeltem, odamentem a csaphoz, s egyszerűen elájultam. Ettől a gyakorlattól függetlenül mi is ott voltunk, amikor az egész iskolát kivitték kukoricát törni, szüretelni stb.

Az osztályban szinte mindenki kollégista volt, egy debreceni lány kivételével. Mikor elkezdtük a gimnáziumot, már javában folyt a Kollégium felújítása, amit abból finanszíroztak, hogy az akkori egyházi vezetés eladta a gimnázium épületét az államnak. Még a Péterfia úton kezdtük, de már a Kollégium hátsó épületében fejeztük be a gimnáziumi tanulmányokat.

Úgy érkeztem Debrecenbe, hogy a családi hagyománynak megfelelően református lelkész lesz belőlem, ezt azonban menet közben feladtam, s a kémia kezdett érdekelni. Aztán rávetettem magam a debreceni könyvtárakra, s habzsoltam az irodalmat, miközben a latin is elég jól ment (az országos latin versenyen egyszer bejutottam a budapesti döntőbe). Ennek az lett a vége, hogy végül bölcsészkarra, magyar-latin szakra jelentkeztem.

1973. január 27-én volt a szalagavató bálunk az Arany Bika szálló Bartók termében, ahol kölcsönzött kosztümben palotást táncoltunk:

Itt a három osztály fiúi vonulnak éppen be a parkettre, én a hetedik vagyok a bal oldali sorban.

Az érettségik előtti laza hangulatban készült a következő fénykép az osztályunkról:

S persze van felvétel a ballagásról is:

1973. június 6-án, az érettségi napján Debrecenben, az Ady Endre Könyvesboltban rendezték meg a Könyvről könyvért című rádiós vetélkedő első adását. Ezen én is próbáltam nyerni, sikertelenül, mert nem ismertem a legújabb Szép versek kötetet, amelyből kérdeztek. Egy helyi fotós viszont megörökítette a kínlódásomat, s a kép megjelent a Hajdú-Bihari Naplóban:

Czigány György műsort vezet, Mécs Károly verset olvas, én pedig nem tudom a választ. Az újságkivágat apámtól származik, ő írta rá kézzel a dátumot.

S végül a tablókép, amely a hagyományoknak megfelelően a Hapák fotóműhelyben készült, s természetesen Bocskaiban, amely a neves fotós tulajdonát képezte:

Kántus 1969-1973

1969 szeptemberében lettem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának elsős diákja. A mutáláson nyolcadikban túlestem, így már nyugodtan jelentkezhettem a Kollégium nagy hírű kórusába, a Kántusba. Abban az időben száz fő fölött volt a létszám, s a fiatal Berkesi Sándor vezette, én a basszusban énekeltem a bariton hangommal. Ez lett középiskolai éveim egyik legnagyobb élménye: a próbák, a koncertek és a kiszállások.

A próbaterem, egy kis orgonával annak idején a bejárattól nézve az udvar jobb oldali sarkában volt, ablakai a Kálvin térre és a Csokonai-szoborra néztek. Van egy fényképem, amely itt készült az 1970/1971-es tanévben:

Sokakkal, akik a képen láthatók, mindmáig kapcsolatban vagyok, de sajnos már akadnak halottaink is.

Van ennek a képnek a www.kantus.hu honlapon két másik változata is:

Az alsó képen, ahol csak a kórus jobb oldala látható, Sepsy Károly, a Nagytemplom orgonistája ül háttal a fotósnak, én felülről a második sorban, jobbról az ötödik vagyok

Az első nagy kiszállás, amelyen részt vettem, az 1970. március 15. körüli napokban Budapesten volt. Nem mindenki jöhetett el, karnagyunk külön válogatáson választotta ki a szerencséseket (számolják meg a következő képen, mert nem emlékszem, hogy hatvanan vagy nyolcvanan mentünk). A Gellérthegy tetején a Citadellában működő szállóban laktunk, ott a Szabadság-szobornál készült a  felvétel:

Én középen a legfelső sorban állok, nyitott dzsekiben, sállal a nyakamban, fejemen félrecsapott svájcisapkával. Szabó Géza, aki teológusként vett részt a kiszálláson, egy lány (H. T.) kedvéért, akibe éppen szerelmes volt, fekete-fehér amatőr filmfelvételt készített a társaságról, miközben jövünk lefelé a Gellért-hegyről - régóta tervezem, hogy kölcsönveszem tőle és digitalizáltatom. Hideg volt még március közepén, a hegy oldalát hófoltok tarkították, s a főváros teljes újdonság volt nekem. Sok helyen felléptünk, de leginkább a fasori templom maradt meg az emlékezetemben, annak a gyülekezeti termében ittam életemben először kólát.

Hasonlóan emlékezetesek voltak a részvételeink a sárospataki diáknapokon, a rendezvény jellege miatt ide csak a Kántus gimnazistái jöttek. Tömegszálláson, az iskolakertben lévő régi tornateremben lerakott matracokon aludtunk az egyik alkalommal, ennek ellenére taroltunk a versenyen a kórusok között. Mivel egyházi darabokat itt nem énekelhettünk, Kodály Mátrai képekjét adtuk elő. Sárospatakon készült rólunk ez a csoportkép is:

Patakról kirándultunk is a környékre. Első alkalommal Szerencsen voltunk, itt a műemlék református templomban készült a következő fénykép, amelyen láthatóan Rózsai Tivadar, a vallástanárunk beszél, miközben Rákóczi Zsigmond tumbájára (síremlékére) támaszkodik. Én a jobboldali padsorban felfelé nézek, nem sejtve, hogy Rákóczi Zsigmonddal később közelebbről is meg fogok ismerkedni:

Második alkalommal a tolcsvai református templomban énekeltünk a pataki gálahangverseny napján. Ide vonattal érkeztünk, s a gyülekezet bőségesen meg is vendégelt minket. Az ebéd mellé tokaji bor is dukált, amitől a társaság igencsak vidám hangulatba került. De mire visszaértünk Patakra, addigra elszállt a vidámság, s maradt az utóhatás, úgyhogy a gálakoncert főpróbája egyáltalán nem sikerült, Berkesi Sanyi majd szétrobbant, mert nem tudott életet lehelni a teljesen szétesett társaságba. Aztán kiálltunk a közönség elé, s szárnyakat kaptunk.

Előadtunk a négy év alatt sok Kodályt (50., 121., 114. genfi zsoltár, Szép könyörgés, stb.), s néhány Gárdonyi Zoltánt is, a színvonal folyamatosan emelkedett. A vége felé megkoronázta a teljesítményünket a Psalmus Hungaricus a debreceni Nagytemplomban, a szólót Simándy József énekelte, kísért a debreceni MÁV Szimfonikus Zenekar.

1973-ban leérettségiztem, s többé nem énekeltem kórusban. Mehettem volna az ELTE énekkarába, de valahogy nem hittem el, hogy olyan jó lehet, mint amilyen a Kántus volt. Számomra mindmáig ez a jó kórus mércéje, s az igazi karnagyé Berkesi Sándor.

Aki meg akarja nézni a vagy hallgatni néhány felvételüket, ajánlom a fentebb idézett honlapjukat.