Óvoda és általános iskola

A hencidai óvodával nem volt konfliktusmentes a viszonyom. Szüleim napközisként képzelték el az ott tartózkodásomat, én viszont akkor már nem tudtam délután aludni, amit az óvónénik nem nagyon toleráltak. Rémületes emlékeim vannak az óvoda konyhájáról is: én képtelen voltam (és vagyok) megenni a főtt paprikát (kivéve, ha nagyon apróra van vágva), így a lecsó és a töltött paprika szóba sem jöhetett - ezek az ételek azonban az ottani menü alapfogásai közé tartoztak. Szóval ültem a lecsó előtt és forgott a gyomrom, az óvónénik, ahelyett hogy tudomásul vették volna ezt a dolgot, rá akartak kényszeríteni, s azt mondták, hogy addig nem állhatok fel az asztaltól, amíg meg nem eszem. Ennek következtében még másfél óra múlva is ott ültem a kihűlt lecsó előtt... (a szocialista pedagógia nagyobb dicsőségére...) Végül a szüleim beleegyeztek, hogy csak délelőtt legyek az óvodában.

Az alábbi kép valamikor 1959-1960 táján készült az óvodai csoportról, a többségük eggyel felettem járt aztán az általános iskolában, mert én ún. évvesztes voltam. Ez azt jelentette, hogy pl. az 1954. szeptember 1. után születettek (köztük én a szeptember 30-al) csak az 1955 első nyolc hónapjában születettekkel együtt lehettek első osztályosok. Sok értelme nem volt a dolognak, mert már ötéves koromban megtanultam olvasni. Én lentről a harmadik sorban balról a második gyerek vagyok, kicsit felemelem a fejemet:

 A következő felvétel már egy általános iskolai évnyitón készült, feltehetően elsőben, azaz 1961 szeptemberében. Középen vagyok látható, rövid nadrágban, fehér zoknival. Az első osztályt szerencsésen végigunatkoztam, egyedül az volt fárasztó, hogy a tanító néni kedvéért szótagolva kellett olvasnom, pedig valójában már folyékonyan ment és egész könyveket faltam be:

 Kis ugrás 1967-be, a következő egy hatodikos osztálykép. Nincs rajta az osztályfőnökünk, a bal szélen látható felnőttnek látszó hölgy valójában egy túlkoros osztálytárs. Nem tudom mi lett velük, senkivel sincs kapcsolatom közülük. Nem tette könnyűvé a helyzetemet, hogy én voltam az egyetlen értelmiségi származék (lelkész apámmal és tanítónő anyámmal), s időm egyre nagyobb részét vette el az olvasás, miközben ők már a szüleiknek segítettek a mezőgazdasági munkákban.
A második sorban balról a második vagyok, kopaszra nyírt fejjel:

A nyolcadik osztályt Kecskeméten végeztem egy ma már nem létező iskolában. Az kép a Zója (ma Szent Imre) utcai Általános Iskola végzős osztályát ábrázolja 1969. június 7-én, piros űttörőnyakkendőben, ahogyan azt az iskola és a párttag osztályfőnökünk megkívánta. Nagyon kiborult, amikor anyám megmondta neki, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában akarom folytatni - rontottam a statisztikáját. Kecskemét apám ötlete volt, ő azt szerette volna, hogy a pesti teológiát végezzem majd el a gimnázium után, én azonban másként döntöttem. Ebben a tanévben mutált a hangom, énekelni nem tudtam, s gyerekkori szopránból bariton lett.
Lentről a második sorban jobbról a második vagyok, a látszat ellenére a mögöttem álló lány (Bobvos Klára) nem hajtotta a vállamra fejét (sajnos):

(Link a többi blogbejegyzéshez: http://szaboandras54.blogspot.com)

Nagyapa

Anyai nagyapám, Fekete Gusztáv 1893. január 18-án született Nyírmeggyesen. A Debreceni Református Főgimnáziumban érettségizett 1912-ben, majd ugyanott teológus lett. Az alábbi három kép az egyetemi indexéből való:

Családja hétszilvafás nemes volt, még megvannak a 18. századból a nemesség-igazolási papírjaik, Nyírmeggyesen és a közeli Gebén (ma Nyírkáta) éltek. Apja, Fekete István, iparos volt, három fia közül Gusztáv volt a középső. Anyja (dédanyám), Kiss Eszter Gebéről származott, róla van egy időskori fényképem:

Esküvői kép nagyanyámmal, Bartha Borbálával:

Egy fiatalkori portréfénykép:

A névjegye, első munkahelyének megnevezésével:

Hárman:

Lelkészi palástban, Bibliával a kézben. (A bal kezén a kesztyű valószínűleg a psoriasist takarja.)

Bihari református lelkészek között (a balszélen) Derecskén az 1920-as években:

1933-ban már Szentpéterszegen a református templom előtt - haláláig a falu lelkésze volt. A képen látható négy éves kislány az anyám, Fekete Edit.

A péterszegi parókia kertjében 1940-ben:

Az utolsó, 1944-es fénykép nagyapámról (mellette a nagymamám). 1945 után azt mondta, hogy amíg az oroszok ki nem mennek, nem vágatja le a szakállát - túl optimista volt:

1949-ben egy vasárnapi prédikáció közben lett rosszul, infarktust kapott, s nem tudták megmenteni. Temetéséről készült az alábbi két komor hangulatú kép:

Sírköve a szentpéterszegi temetőben, ide temettük 1989-ben a feleségét és 1992-ben nagynénémet, Fekete Borbála festőművészt is (http://www.feketeborbala.hu/).

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com)