Konferencia Wolfenbüttelben, 1989 április

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Kutató csoportja és a Wolfenbütteler Arbeitskreis für Renaissanceforschung a negyedik közös konferenciáját rendezte 1989. április 4. és 6. között a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek-ban, a cím a következő volt: "Sozialgeschichtliche Fragestellungen in der Renaissanceforschung" (Történelmi-szociológiai kérdések a reneszánszkutatásban). Német oldalról  Paul Raabe (http://de.wikipedia.org/wiki/Paul_Raabe ) a könyvtár igazgatója volt a főszervező, magyar oldalról Klaniczay Tibor. August Buck marburgi professzor egyfajta szakmai házigazdaként vezényelte az eseményeket: http://de.wikipedia.org/wiki/August_Buck - róla csak ezt a fényképet találtam, de 1989-ben öregebb és rosszabb egészségi állapotú volt:

Klaniczay Tibor, az Intézet igazgatója vezette a magyar delegációt, amelynek tagja volt még Tarnai Andor (http://itk.iti.mta.hu/szerk/tarnai.htm ), Geréby György, Török Gyöngyi és én. Németországban csatlakozott hozzánk a kint élő Erdei Klára, s a wolfenbütteli ösztöndíját töltő Petneki Áron.


Budapestről a legolcsóbb utazási módszert választottuk, ez az akkor még utolsó hónapjait élő NDK-án keresztül vezetett. Repülővel Kelet-Berlinbe (ez nagyon kevésbe került), s onnan nemzetközi vonattal Braunschweigba, majd a helyi vicinálissal Wolfenbüttelbe. Berlin-Schönefeldnél a repülő ablakából utoljára csodálhattam meg a Fal fehér vonalát, amely elszigetelte Nyugat-Berlint. Taxival bementünk a Friedrichstrasse pályaudvarra, s amiről nyolc évvel korábban nem is álmodhattam, vízum nélkül bejutottunk az elzárt, "kapitalista" részlegbe. Vártuk a Varsóból érkező vonatot, közben a fejünk fölött szétvetett lábú géppisztolyos, vassisakos keletnémet katonák őrködtek a "létező szocializmus" romjai fölött. (Ilyen testtartást és attitűdöt egyébként csak második világháborús filmekben lehet látni, természetesen a nácik részéről.) Mikor bejött a vonat, nem szabadott beszállni, meg kellett maradni egy vonal mögött, mert a katonák idomított, emberkereső kutyákat futtattak végig a vagonok alatt, hátha egy elkeseredett osszi oda bújik. (Ne feledjük, Magyarországon már gyűltek a keletnémet menekültek, akik a határnyitásra vártak.) Aztán átszeltük Nyugat-Berlint, s kétszer kereszteztük a Falat is. A vonat keletnémet területen vánszorgott a határ felé, megállni nem állhatott meg, nehogy felszálljon valaki, de nem is tudott gyorsan menni, mert a keletnémet vasúti hálózat (akárcsak az egész ország) le volt robbanva. Helmstedtnél elértük a szigorúan őrzött belnémet határt, s végre elhagyhattuk ezt a lidércnyomásossá változott országot. Wolfenbüttelben Petneki Áron várt minket az állomáson, egy kis gerendavázas házban működő szállodában kaptunk elhelyezést, viszonylag közel a könyvtárhoz.

Ez volt az első nemzetközi konferenciám, szokni kellett ezt a világot és a német kollégákat. Futólag beleszagolhattam a könyvtárba is, de erre nem nagyon maradt idő. Volt egy nagy fogadás a Leibnizhausban működő olasz étterem pincéjében, az akkori történelmi helyzet miatt maga a város polgármester asszonya adta (a későbbi konferenciákon ez már elmaradt). Klaniczay Tibor egy bravúros pohárköszöntőt mondott, amelyben a fogadó könyvtárat a tudósok búcsújáró helyének nevezte, ez a mondat szerepelt aztán fényképpel együtt a helyi újság másnapi számában ("Wolfenbüttel ist ein Wallfahrtsort").

Három év múlva jelent meg a konferencia kötete, amely így néz ki:

A címlap:

És a tartalomjegyzék:

Hatvan, 1980. július 18.

Csak egy rövid kiegészítés az előzőekben elmondottakhoz, a mai nap ürügyén. Harminckét éve született a fiam, írtam erről a Széchényi Könyvtárról szólva és felelevenítve, hogyan bontottak pezsgőt a kollégáim az örömhírre.

Gyerekeinkre gyakran vigyázott a korai időkben Szabó Géza és felesége, Teréz. Már Aszódon is vállaltak ilyet, s mivel nekik akkor még nem volt gyerekük, feleségem több oldalas használati utasítással hagyta ott őket. A fenti kép egy sorozatból való: 1982 őszén, már a pesterzsébeti lakótelepen készítette ezeket Géza, amikor ismét ebben a formában segített nekünk. A képen a kétéves fiam (egy köztéri szobron csücsülve) és a keresztapja.
Boldog születésnapot!

Pázsitos sétány

1982 nyarán költöztünk be egy új panelházba a pesterzsébeti Pázsitos sétányon. A neve becsapós, valójában egy klasszikus lakótelep. A tízemeletes, ötlépcsőházas épületben csak ún. "tanácsi" bérlakások voltak, s kezdetben az akkori társadalom sokféle rétege jelen volt (szegényebb értelmiségiek is). A lenti kép 1989 elején készült, hátunk mögött a ház, a nagyításon bal oldalt a bogárhátú Volkswagenünk is látszik, amelyről már írtam (Egy bogár élete és halála). Jobbra a Krammer Sándor (a rendszerváltás után Lajtha László) Általános Iskola, ahova a gyerekeink jártak:

A panelt nem kell bemutatnom: nyáron elviselhetetlenül meleg, télen agyonfűtötték, szemétledobó, szűk terek, levegő semmi, a szőnyegpadlótól és a betontól allergiát kaptam. Még egy ilyen óriásház épült a telepen, mint a miénk volt, azt Hársfa sétánynak hívják, annak idején az "szövetkezeti" lakásokat tartalmazott, tehát kezdettől fogva magántulajdonban volt, ennek megfelelően ott az akkori középréteg lakott. Így láttuk az ablakból a Hársfa sétányt, a lábánál ott az a telefonfülke, ahová telefonálni jártunk (csak az Antall-kormány idején lett/lehetett saját telefonunk):

A lakást szép lassan berendeztük. Kezdetben a használatbavételi díjat is alig bírtuk kifizetni, később a nyolcvanas évek közepétől kicsit javult a helyzet. Főleg könyveket vettünk sokat, s azzal telegyömöszöltük a lakást. Igazi erzsébetiek lettünk, s tizenhat évre itt ragadtunk. Ilyen volt a kilátás Pesterzsébet központja felé, látszik az általános iskola, az áruház és a városháza, ekkor még az Interspar nem épült meg:

1990 után részletre megvettük a lakást, de mivel ezt nem mindenki tudta megtenni, a ház vegyes tulajdonúvá vált. Aki valami pénzhez jutott, az elmenekült innen, így a lakók összetétele nem éppen kedvező irányban változott. Nekünk sohasem volt annyi, hogy elmehessünk, kicsi tartalékaink elfolytak az éppen aktuális használt autóra és a gyerekek taníttatására. Pedig a ház egyre rosszabb lett: egy este, 10 óra után rendőrök csengettek be mindenhová, mert a lépcsőházunkban darabolós gyilkosság történt. Vasrácsot csináltattunk a bejárat elé, noha tudtuk, hogy ez tűzrendészetileg nem helyes; de muszáj volt, hiszen az ajtót bárki egy rúgással be tudta volna törni. Ilyesmi volt az alaprajz, azzal a különbséggel, hogy az erkély kicsit nagyobb volt, s a konyhaablak a bejárattal szemközti falon helyezkedett el, mivel a ház végén voltunk:

A három szoba közül csak a középső nappali volt szoba méretű, a másik kettő éppen csak túllépte egy félszoba nagyságát.

1997 nyarán váratlanul elhunyt az anyósom, aki után feleségem a lakása és a bankszámlája felét  örökölte. 1998 tavaszán zárult le az örökösödési eljárás, s mivel ekkor még az ingatlanárak alacsonyak voltak (1998 őszén ugrottak magasba), az örökségből meg tudtunk venni egy lepukkant belvárosi téglalakást, amelyet a lakótelepi árából tatarozni is lehetett. 1998 nyarán elköltöztünk a Pázsitos sétányról.

Utóhang magyar módra: 2000-ben természetesen feljelentettek minket az APEH-nál a lakás miatt, s be kellett mutatnunk az 1998-as jövedelmeinket igazoló papírokat. "Jóakaróinknak" pechjük volt, mert persze minden irat megvolt az örökséggel kapcsolatban.
Így jár, aki hazugságait maga is elhiszi.

NDK 3. - Kelet-Berlin, 1981.

Kezdettől fogva törekedtem arra, hogy külföldre menjek kutatni, hisz azoknak a munkáknak, amelyekbe belefogtam, jócskán voltak külföldi, különösen német szálai. Károlyi Gáspár volt a kiinduló téma, de rövidesen eljutottam a Wittenbergben tanuló magyarokig, s találtam egy lipcsei professzort, Matthaeus Dressert, aki az 1580-as és 1590-es években sorozatban ajánlott magyaroknak könyveket, s az előszavakból kirajzolódott egy nagyon sűrű kapcsolati háló. Abban reménykedtem, hogy valahol megvan még a levelezése, írtam is a drezdai levéltárnak, de az akkori viszonyok között nem tudtam összehozni egy ilyen utat. Ide iktatom Dresser arcképét egy egyleveles nyomtatványról, jellemző módon egy magyar diák, Károlyi András (későbbi sárospataki tanár) latin versével:

Közben a munkahelyem, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára is szervezkedett, egy bécsi utat próbáltak nekem összehozni; a magyar vonatkozású kéziratok katalógusának elkészítésében kellett volna segítenem az Osztrák Nemzeti Könyvtár kézirattárában. Egyik kollégám örömmel közölte velem, hogy az osztrák-magyar akadémiai vegyesbizottság igent mondott a tervre és megszavazta, nekem már csak be kell adnom egy ösztöndíjkérelmet a Magyar Ösztöndíjbizottsághoz. Beadtam és néma csend (akkoriban a nemleges választ nem írták meg). Mi történt? Utólag visszagondolva nem voltam jó káder, eleve gyanús családból származom (apám akkor ellenzékiként nyilvántartott református lelkész), s még rátettem egy lapáttal: elvettem egy volt politikai fogoly lányát feleségül. Még azt sem játszották el velem, hogy kiengednek, de írjak jelentéseket. S ez így is maradt a rendszerváltozásig, csak intézményi együttműködésekkel tudtam külföldön kutatni, amelyekbe felülről már nem nagyon tudtak beleszólni.

Ajánlottak is nekem 1981-ben egy egyhetes csereutat Kelet-Berlinbe az ottani Staatsbibliothek-ba, amit én elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy megtoldom az utat néhány nap Lipcsével. Indulás az Interflug keletnémet légitársaság  (http://de.wikipedia.org/wiki/Interflug ) repülőgépével Ferihegyről, ez egy kissé lerobbant légcsavaros volt, feltehetően IL 18-as (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/a7/Bundesarchiv_Bild_183-M0702-0024%2C_Erfurt%2C_Flughafen%2C_Tower%2C_Flugzeug.jpg ), amely egész úton rémesen rázkódott. Az utasok többsége keletnémet volt, ők boldogan vetették rá magukat a gép otthoni újságjára, a Neues Deutschland-ra (http://de.wikipedia.org/wiki/Neues_Deutschland ). Leszállás Berlin-Schönefeld repülőterén, ahol meg volt beszélve, hogy várnak engem. Megálltam a kijáratnál, de senki sem jött oda hozzám. Végül már mindenki szétoszlott, csak egy fiatal nő maradt, aki megkérdezte, hogy nem én jöttem-e a Széchényi Könyvtárból. Magamban nevettem: fekete szakállammal nem úgy néztem ki, ahogyan a keletnémet létező szocializmusban a könyvtárost elképzelték. 

S-Bahn-nal bementünk a belvárosba, s az állami könyvtár földszintjén kaptam vendégszobát. Másnap aztán szembesültem az egész abszurd helyzettel a könyvtárban és a városban is. Pillanatok alatt kiderült, hogy 1945 után a Berlini Állami Könyvtár anyagának jobbik fele nyugaton maradt, keleten volt viszont a katalógus, amelynek olvastán csorgott a nyálam, de nem tudtam mit tenni. Nyugat-Berlinbe nekünk akkor még vízum kellett, nekem pedig nem volt. A térképem így nézett ki:

Csak a keleti részt ábrázolta, nyugaton csak oda volt írva egy üres területre, hogy West-Berlin. Elgyönyörködhettem a falban, a lakótelepek sivárságában, a lerobbant régi házakban. Az üzletekben olcsóság és sovány választék, étterem alig volt és sorba kellett állni, hogy bejussak. Egy este a magyar étteremben ettem (cigányzenével), s a vendéglátóim elvittek egy tipikus berlini zenés színházba is. Próbáltam moziba menni, de kiderült, hogy az NDK fővárosában összesen 4 (négy!) filmszínház található, amelyek filmválasztékáról inkább ne is beszéljünk. Mikor letelt az egy hét, boldogan ültem fel a Lipcsébe menő vonatra.

Lipcsében végre tudtam volna kutatni, ha lett volna időm. Ott volt az Egyetemi Könyvtár (akkor még a sérült régi épületben), az egyetemi levéltár és a Deutsche Bibliothek, az ottani nemzeti könyvtár. Találkoztam a nálam tizenegy évvel idősebb egyháztörténésszel, Günther Wartenberggel (http://de.wikipedia.org/wiki/G%C3%BCnther_Wartenberg ), aki meghívott a lakásukba is. Kaptam tőlük néhány ajándék játékot a gyerekeim számára, többek között egy fakaticát. Ő abból a ritka fajtából volt, amelyik nem kompromittálta magát a kommunista időkben, s így az egyetemi pályája 1990 után is folytatódott. Maradék pénzemből vettem én is néhány dolgot a boldogult Centrum Áruházban, többek között egy konyhai robotgépet. Az áruház így nézett ki:

Később a rendszerváltás után Karstadt áruház lett, részben lebontották, s átépítették.

Persze láttam a város nevezetességeit, a Tamás-templomot és a többit. Meg elborzadtam a rendszer barbárságán, mert 1968-ban lebontották a az egyetem régi épületeit a gótikus egyetemi templommal, a Paulinerkirchével együtt, s felhúztak a helyükbe néhány jellegtelen "modern" Bauhaus-borzadályt. Így nézett ki a templom (benne a professzorok, pl. Dresser, síremlékeivel):

Azóta lebontották az új épületeket, s próbálják rekonstruálni azt, amit a "haladás" nevében szétvertek.

Végül indulás haza a Halle és Lipcse között fekvő (akkor még kicsi) repülőtérről, a beszállást alapos és megalázó motozás előzte meg (ez is az "emberarcú szocializmus" egyik specialitása volt - két szövetséges ország közötti utazásnál). Aztán boldog hazatérés a magyar gulyáskommunizmusba, ahol pénzünk ugyan nem volt, de mégis szabadabbaknak érezhettük kicsit magunkat.

Aszód és OSZK, 1978-1982

1978 januárjában házasodtunk össze, akkor költöztünk Aszódra, ahol a feleségem állása (közművelődési főelőadó) után szolgálati lakást is adtak. Nem sokáig dolgozott, mert egymás után jött a két gyerek. Először a Petőfi utca 4-ben laktunk, egy egykori orvoslakás leválasztott egyszobás részében (mellettünk egy öregek napközi otthona volt). Közös életünket egy bőrönddel, néhány használt bútorral, egy ócska hűtőszekrénnyel és 5000 forinttal kezdtük meg. Közben felépült a helyi "lakón" (palóc rövid á-val) egy új ház, ahol júniusban elfoglaltunk egy kétszobás szolgálati lakást (Falujárók útja 5/23, II. emelet). Olajkályhával lehetett fűteni, a fürdőszobában is olajradiátor csinált meleg vizet. A szükséges bútorokra és gépekre felvettünk egy ún. ifjú házas kölcsönt, 30 000 forint értékben, ezt csak nehezen tudtuk törleszteni, mert a következő évben a Kádár-rendszer rogyadozása következtében óriási áremelések jöttek.

Egy évig egy gyesen levő könyvtárost helyettesítettem a helyi Petőfi Sándor Gimnázium és Gépészeti Szakközépiskolában, s mellette az esti gimnáziumban tartottam magyarórákat. 1979 júliusától az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába kerültem, Windisch Éva osztályvezető lett a főnököm. Ott dolgozott Vízkelety András, Fallenbüchl Zoltán, Szelestei Nagy László, Karsay Orsolya és még néhány kolléga. Az OSZK a Nemzeti Múzeum épületében működött, én meg Aszódról jártam be minden nap dolgozni. Kelés reggel fél hatkor, a vonat 6.40 körül indult és nyolckor volt a Keletiben, este fél hét körül jutottam ismét haza. Vegyük hozzá az esti ügyeleteket - a kézirattár bizonyos napokon este tízig nyitva volt! - na meg a szombatiakat, s bizony látható, hogy eléggé megterhelő volt ez nekem. Ennek ellenére úgy éreztem magam, mint a medve, akit beeresztettek a méhesbe. Elkezdtem publikálni, s nekifogtam egy kisdoktori dolgozat megírásának, hogy kutatónapot kaphassak. Mivel máskor nem volt időm írni, nagyrészt a vonaton fogalmaztam, miközben körülöttem nyüzsögtek, kártyáztak, ittak, beszéltek a hozzám hasonló bejárók. Az OSZK-ban ismét együtt voltam Szabó Gézával, aki először Borsa Gedeonnak dolgozott az RMNy-csoportban, majd átkerült az olvasószolgálathoz. Ő csinálta ezt a képet, amelyen a szakozókkal együtt vagyunk láthatók, kezemben egy régi könyv, hátunk mögött a szakkatalógus folyosója, amelyen a nagyolvasótól el lehetett jutni a kézirattárba és a régi nyomtatványokhoz:

A következő felvételen 1980 tavaszán lányunkkal (másfél gyerekkel) állunk az aszódi házunk előtt. A földszinten csak tárolók voltak, itt tartottuk a fűtőolajat, amelyből - pénz híján - sohasem volt elég, télen csak egy szobát tudtunk fűteni. Minden hónap huszadika után menetrendszerűen elfogyott a pénzünk, szerencsére a lakótelep zöldségesénél ilyenkor lehetett hitelben vásárolni. Egyszer annyira megszorultunk, hogy a jegygyűrűnket is el kellett adjuk (azóta sincs másik). 1979 karácsonya előtt abból szereztünk egy kis pénzt, hogy kitakarítottuk a lakótelepi fiókkönyvtárat. Telefonunk természetesen nem volt, a rendszerváltásig telefonfülkékre és szomszédokra voltunk utalva.

Ez a kicsit gyűrött fénykép is ugyanakkor készült, a még csak pocak formájában látható fiam végül nyáron született meg a hatvani kórházban. Szabadságom kevés volt, ezért akkor is dolgoztam, amikor megjött a telefon az örvendetes eseményről (a lányunk közben a szüleimnél, Hencidán). Kollégáim előkaptak egy pezsgőt, amelyet megittunk a Széchényi-teremben (ez most a Nemzeti Múzeum kiállításainak részeként látható faburkolatos terem, a régi magyar vármegyék címereivel és Széchényi Ferenc álló portréjával). Utána indulás vonattal a hatvani kórházba.

1982-ben az akkori misztérium (Pozsgay Imre volt a miniszter) írói bérlakást utalt ki a feleségemnek, s az év nyarán Pesterzsébetre költöztünk. A végére néhány nosztalgia-felvétel 2009 júniusából, amikor ismét a régi lakhelyünkön jártunk. Ez a ház, amelyben laktunk:

Alulról a második erkély volt a miénk:

A ház hátsó oldala, ide nézett a konyha és a gyerekszoba (a fák azóta nőttek meg így):