Egyházi könyvkultúra konferencia, Sárospatak

2003. október 1-3. között tartották Sárospatakon a Református Kollégiumban az egyházi könyvkultúráról szóló konferenciát. A szép őszi időben akkor fotóztam le a Bodrog partjáról a Vöröstornyot:

A konferencia műsorfüzete így nézett ki:

És itt az előadásom a műsorfüzet 18. lapján (később megjelent folyóiratban: Református Egyház LV (2003), 277-279. - illetve kötetben: SZABÓ András, Bizontalan helyeken búdosunk”. Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Komárom, Lilium Aurum – Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2011 (Monographiae Comaromienses, 4). 247 l.):

A következő kép a fogadáson készült a református Nagykönyvtárban, tőlem balra Heltai János, jobbra a számomra ismeretlen fotós után Viskolcz Noémi és Ferenc Postma:

Ugyancsak a fogadáson Bakó Dorottyával és Monok Istvánnal beszélgetek:

A következő felvétel szintén a Bodrog-parton készült, de a város felé fordulva:

A város Bodrog-partra vivő kapuja, fölötte a lekopott táblán lévő egykori feliratot csak leírásokból ismerjük (Felix civitas, in qua Verbum Dei praedicatur, et observatur illud - 1541):

A városkapu belülről:

A mai katolikus templom (1567 és 1671 között református):

 Makovecz-házak a város főutcáján:

Feleségemmel a vár kertjében:

(Tisztelt olvasó, nézd meg a régebbi bejegyzéseket is: http://szaboandras54.blogspot.hu/)

Pozsony, 1992 szeptember

1992 szeptemberében az MTA Irodalomtudományi Intézetének csereegyezményével Pozsonyba mentem kutatni, nem egyedül, hanem Jankovics József társaságában. Akárcsak korábban, most is a Szlovák Tudományos Akadémia vendégházában laktunk a Royova utcában (ulica Royova). Az építészetileg nem túl fantáziadús (azaz szocreál kocka-) épület a Prága felé vezető főútvonal fölött volt a hegyoldalban, kertes házak között.

Ilyen volt a szobám (az ágyon a régi fekete műanyag aktatáskám):

A városon belül közlekednünk is kellett, ezért bérletet vettem, amely mind a mai napig megvan:

A Szent Márton dóm:

Pálffy Miklós síremléke a dóm oldalában:

Egy belvárosi utca (akkor még lerobbant állapotban):

A klarissza templom melletti utca, a végében a vár látszik:

A szállásunk felől ilyen volt a kilátás az állami levéltár irányába, ahol többnyire dolgoztunk. A szemközti hegyen látható nagy fehér kocka az, ahol nem kényeztettek minket el, ugyanis sem angolul, sem németül, sem magyarul nem beszéltek (nem voltak hajlandók beszélni), kénytelen voltam összekaparni csekélyke szlovák tudásomat, hogy megértessem magam.

Még két kép egy rövid nagyszombati kirándulásról, ahol futólag a levéltárba is benéztem. Az első a Szent Miklós plébániatemplom, amelyben régen az esztergomi érsekek (köztük Pázmány Péter) prédikáltak:

Az utolsó kép az egyik nagyszombati zsinagógát ábrázolja (kettő volt), amely éppen katasztrofális állapotban várta a felújítást:

Pozsonyi tartózkodásunk idején volt az a nevezetese focimeccs (szeptember 17-én), amikor a szlovák kommandósok szétverték a Fradi szurkolótáborát. Szerencsére nem voltunk ott, csak a hírét hallottuk. A vonattal és busszal érkező kemény mag hangosan kiabálva és énekelve végigvonult a városon a stadionig. (Nem teszem le a nagyesküt, hogy nem voltak "miénk lesz az egész Felvidék"-típusú nóták is.) Mindezt egy olyan városban, ahol a helyi magyarok csak halkan mertek magyarul megszólalni - több évtized terror után (Szlovákiában szlovákul). A történteket ismerjük, lásd ezt a videót is:

Egy évfolyamtárs és kolléga halálára

A Facebook-on keresztül ma délután jutott el hozzám a hír, amely a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium honlapján így jelent meg:

"Tegnap, 2012. szeptember 12-én - szerdán - este 23:15-kor a Honvéd Kórházban, rövid szenvedés után, gyógyíthatatlanul súlyos betegségben meghalt kollégánk, tanártársunk: a diákság által szeretett és embersége-tudása révén nagyra becsült Uray tanárnő, Piroska néni..." http://konyvtar-jedlik-bp21.gportal.hu/gindex.php?pg=35009943&pageno=1&postid=930679

Piroska 1953-ban született, a latin szakon öt éven keresztül az évfolyamtársam volt, együtt dolgoztunk a Szenci Molnár Albert Válogatott művei-nek fordítási munkáin (ezt már korábban is leírtam ebben a blogban). Aztán a nyolcvanas években az MTA Irodalomtudományi Intézetében a kollégám volt. Megrázott, amikor megpillantottam a fenti szöveget.

Újra elővettem Szabó Géza 1987-es fényképét a Rebakucsról:

 

Itt Sántha Teréz és Klaniczay Tibor között látható, a második sorban balról a második. Nincs már köztünk Klaniczay, elment Komlovszki Tibor, Pirnát Antal és Stoll Béla. Szerdán este ismét eggyel kevesebben lettünk.

Nyugodj békében, Piroska.

 

Ráday Könyvtár 1989-1991 (és tovább)

1989 elején búcsút intettem az ország első számú könyvtárának és legnagyobb kézirattárának. Az új munkahelyem a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteménye lett, s azon belül is a könyvtár. A Ráday utca 28-ba Pesterzsébetről többnyire a bogárhátú Volkswagennel jártam dolgozni. Ezzel a lépéssel visszatértem a családi hagyományhoz, s egyházi alkalmazott lettem.

Ez volt a dolgozószobám a kicsi kézirattárban, a földön látható a fekete műanyag táskám, amelyet később elloptak, az asztalon az elmaradhatatlan teásbögre. Számítógép akkor még nem volt, baloldalt lent ott áll a táskaírógép. A kéziratok gondozásán és katalogizálásán kívül mindent csináltam ami jött: sofőrködés a könyvtár régi kék Lada kombijával, ajándékba kapott hagyatékok szállítása (külföldről is), kép kísérése külföldi kiállításra, a régi magyar nyomtatványok felköltöztetése az akkor újonnan elkészült szekrényükbe, kiállításrendezés Budapesten és vidéken, idegenvezetés magyarul és németül stb.

A főnököm Benda Kálmán akadémikus (a Rádayban csak Marci bácsi) tudományos központtá tette az intézményt, sűrűn voltak előadások, könyvbemutatók, konferenciák, kiállítások, s egymást követték az Évkönyv kötetei, amelyeknek a szerkesztésében is segítettem. Gyakran mentem vele vidékre is, például 1990-ben a vizsolyi Biblia megjelenésének évfordulóján Nagykárolyba. (A Lada útközben természetesen elromlott.)

Marci bácsi a rendszerváltás után sorra kapta a kitüntetéseket, az alábbi két kép 1992. március 16-án készült, amikor azt ünnepeltük, hogy megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat.

A könyvtár olvasótermét rendeztük át a házi ünnepség megtartására. Itt éppen átnyújtok egy italt a kollégáim nevében, a könyvespolcnál Benda Kálmánné és Szathmári Judit áll, a hátam mögött Borvölgyi Györgyi.

Itt már az asztalnál ülünk, Marci bácsitól jobbra Orosz Anna, balra Borvölgyi Györgyi, én, Róka Erika és Németh Pál.

1992 elején a Dudith-levelezés harmadik kötetének munkálatain dolgozva a főállásom ismét az MTA Irodalomtudományi Intézete lett, azonban a Ráday Könyvtárban is maradtam még hosszú évekig részállásban. Mind a mai napig otthon érzem magam itt.

Hencidai szótár 1.

Lakodalom
Móricz Zsigmond is részt vett egy hencidai lakodalmon az 1930-as években. Gyerekkoromban még vőfélyek járták a falut és vezényelték a lakodalom menetét, szalagos vőfélybottal a kezükben, ismerve az összes mondókát. Az előkészületek egy héttel korábban a csigacsinálóval kezdődtek, amely maga is egy kis lakodalom volt. A nagy napon népes esküvői menet indult a tanácsházára, majd a református templomhoz. A menet végén ment a zenekar és a le-lemaradozó férfiak, akik általában már igencsak kapatosak voltak, mire a templomhoz értek. Az eskető lelkész rendszerint egy tortát kapott ajándékba, ez az esetek többségében belül lekvárt tartalmazott. Az esküvők szombaton voltak, a menü fő részei a csigatésztás tyúkhúsleves, a benne főtt hús, krumpli, birkapörkölt, torta. Na meg pálinka és bor minden mennyiségben. Szüleim nem nagyon engedtek el kisebb koromban a lakodalmakba, emlékezetes volt viszont az a második szomszédban lezajlott dínomdánom, amelyen Jezsi sógorommal reggelig mulattunk egyetemista koromban.

Temetés
Hencidán nem volt régen ravatalozó és hűtő. A halottat a háznál őrizték és virrasztottak mellette, majd a temetéskor halottas hintóval a templomhoz szállították. 1945 előtt még be is vitték a templomba, a Szent Mihály lovának nevezett két fekete bak (amire a koporsót tették) még ott állt kiskoromban az oldalsó bejáratnál. Az én időmben a halottaskocsi az utcán várta meg a gyászistentisztelet végét, onnan indult a menet a temetőbe. Reformátusok lévén az egyenes fekete fejfák járták, sokszor ABFRA (a boldog feltámadás reménye alatt) felirattal.

Nyelvjárás
A faluban tiszántúli í-ző nyelvjárással beszéltek (beszíltek). Nem csak a szokásos tiszántúli diftongusok voltak tehát, s én magam is ezt a nyelvet tanultam meg, és használtam, amíg el nem kerültem onnan. Jól fel van térképezve a nyelvváltozat, nagyobb koromban egyszer kísértem debreceni magyar szakos egyetemistákat, akik nyelvjárásgyűjtő kiránduláson jártak nálunk. Az í-zésen kívül voltak még speciális és jellemző tájszavak: kolompír=burgonya, muszu=napraforgó, górál=dobál stb.

Szüret
Az egykori borvidékből csak annyi maradt, hogy sok gazdának volt (maradt) háztáji szőlője a téeszesítés után is. A borok minőségéről inkább ne beszéljünk, apámnak sem sikerült jó bort előállítani, pedig a mi kertünkben válogatott szőlőfajták voltak. Gyerekkoromban egyszer a református gyülekezet gondnoka (kúrátora), Horváth Sándor bácsi elvitt egy szüretre. A Berettyó túlsó partján, a Kis-Csere háta mögött volt a szőlő, ahová tehénszekérrel ballagtunk ki. A leszedett szőlőt ugyanezzel a szekérrel hoztuk vissza a faluba, aztán jött a darálás és a préselés. A már menet közben erjedni kezdő must nagyon finom ital volt.

Konfirmáció
Pünkösdkor tartották, a falu egyházhoz kötődő részének gyerekei mind ott voltak. A hatvanas évek elejéről emlékszem olyan konfirmációra, amikor zsúfolásig megtelt a templom, a padokat és a karzatokat orgonával és virágokkal díszítették. Ilyenkor mindig jött egy fényképész, aki a csoportképet csinálta, s ha már ott volt, akkor a mi családunkat is levette. Ha már emlegettem a szürettel kapcsolatban Horváth Sándor bácsit, mint kúrátor ő is ott látható az én konfirmációs fényképemen:

A felvétel 1968. április 25-én készült, az utolsó tavaszon, amikor még Hencidán jártam iskolába. Apám háta mögött a sovány szőke Csire Gyula, tőle jobbra vagyok én. A templomkert torony felőli kapuja előtt állunk/ülünk. Nem tudom, mi lett a többiekkel, Csire Gyusziról sem tudok semmit, pedig kisebb korunkban barátkoztunk, ha jól tudom, valahol Pesten él.

Csere
Más néven Csere-erdő. Természetvédelmi terület, egy mocsaras ártéri erdő maradványa, amely ugyan Hencidához tartozik, de közvetlenül a szomszéd falu, Gáborján határában található. Lásd ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hencidai_Csere-erd%C5%91_Term%C3%A9szetv%C3%A9delmi_Ter%C3%BClet vagy ezt a másikat: http://www.hnp.hu/78-8334.php
Gyerekkoromban sokat kószáltam benne, az általános iskola a nagyrétjén rendezte minden évben a majálisát, amelyre a fél falu kivonult fagylaltossal és kocsmárossal együtt. Egy alkalommal hazafelé jöttünk a Berettyó gátján, amikor az egész társaságot elkapta egy fél óráig tartó felhőszakadás - mindenki ronggyá ázott.

Kődomb(puszta)
Puszta Hencida határában a Miklóssy család 1844-ben épült egykori kúriájával, fényképét lásd:  http://www.panoramio.com/photo/67568079
A hetvenes években vadászházat csináltak belőle, a rendszer vezetői és prominensei (köztük jó néhányszor Kádár János is) megfordultak itt. Ha Kádár vadászott, jó nagy felfordulás támadt. Különvonattal jött Berettyóújfaluig, onnan gépkocsikonvoj hozta, a falut megszállta a karhatalom, a főutca minden sarkán géppisztolyos őr állt, fölöttünk helikopter körözött, amíg keresztülvonultak. Ahogy öregedett, egyre ritkábban jött.

Évaakla
Valójában Évaklának mondtuk a nevét, puszta Kődomb közelében a Nagykerekibe vezető út mellett. Itt áll a Balásházy család 1890-ben épült neoklasszicista kúriája, fényképét lásd: http://www.panoramio.com/photo/67568043 
 Az ötvenes években még elég sokan laktak itt kinn, működött egy osztatlan alsó tagozat Karakas tanító úr vezényletével, illetve apám tartott istentiszteleteket vasárnap délután (nem minden héten). Egyszer elvitt magával egy úrvacsoraosztásra (biciklivel természetesen). Aztán szép lassan kihalt, az emberek elmentek, vagy beköltöztek a faluba.


Beöthy-kúria
A Beöthyek itt is birtokosok voltak, egykori 19. században épült kúriájuk ma katasztrofális állapotban van a Csokonai és Akácos utca sarkán, a képet lásd: http://www.panoramio.com/photo/67568019

Pécsi István
Hosszú ideig ő volt a falu körzeti orvosa, apámmal jó barátságban állt, ma már nem él. A régi orvosi szolgálati lakás és rendelő a templom mellett volt, az iskola és a kisbolt között. Nemzedékeket gyógyított hatalmas szakértelemmel és humánummal, de kissé érdes stílusban. Annak idején a szüleimet is kiosztotta, mert aggódtak, hogy túl sokat olvasok. Egy fényképem van róla, apámmal ül (napszemüvegben) a parókia kertjében:

Miklóssy-erdő
Hencida és Kismarja között fekvő erdő, a Nagykerekibe menő út bal oldalán volt elérhető. Gyerekkoromban a fáit ezrével szállták meg a varjak, amelyek aztán esténként hatalmas felhőként tértek haza ide. Ma egy része a Bihari-Sík Tájvédelmi Körzethez tartozik. Lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Bihari-s%C3%ADk_T%C3%A1jv%C3%A9delmi_K%C3%B6rzet

Vallások
Az eredetileg magyar református faluban az összkép később tarkábbá vált. A baptisták imaházat építettek a Kossuth Lajos utcában, a lelkész Berettyóújfaluból járt ki ide, fényképét lásd:  http://www.panoramio.com/photo/66428596 - ezenkívül az internet újabban egy szabadkeresztyén gyülekezetet is nyilvántart, nem tudom hányan tartoznak hozzájuk, és mi most a státusuk. Meglepődve láttam az inteneten, hogy a Csire-fiúk (János, Gyula) szüleinek egykori háza, csaknem szemben a baptistákkal, most római katolikus imaház: http://www.panoramio.com/photo/66429170 - katolikusok mindig nagyon kevesen voltak Hencidán. A korábban itt élt zsidóknak tudomásom szerint nem volt zsinagógájuk.

Általános Iskola
Régen három helyen működött. Az egyik a volt református iskola két tanterme udvarral és két tanári lakással - a templommal és a parókiával szemben. (Ma ismét az egyház tulajdona, az egyik tanári lakást lebontották.) A középső iskola két épülete, szintén udvarral és tanári lakásokkal volt a második. A harmadik az ún. új iskola a tanácsház háta mögött, amelynek udvara a buszállomás felé nézett. Ennek szolgálati lakásában lakott annak idején az úttörővezető B. I. (volt református kántortanító), ma is hallom a hangját: "999. számú Bocskai István úttörőcsapat vigyááázzz!!!"

Hencida

Szülőfalu, pedig nem is itt születtem, hanem a derecskei szülőotthonban. Vagy felnevelő falu, mert itt töltöttem a gyermekkorom meghatározó részét a hencidai parókián, ahol apám református lelkész volt 46 évig.

A református templom belseje a szószék felől nézve. A karzaton egy értékes Angster-orgona, amelyet annak idején még lábbal kellett fújtatni. Néha én is játszottam rajta, mert korlátozott zongoratudásomat kántorkodásra használtam. (Karakas tanító úr, régi kántortanító kínlódott velem, nem lett belőlem zongoraművész.)

A templom egy viszonylag új képen. Gyerekkoromban a fakerítés helyén egy melléképület állt, s az utca nem volt aszfaltozva, a hatalmas kátyúkat a szénfűtés salakjával igyekeztünk feltölteni.

Ez a tábla is új, ezt látja az aki a Berettyó-híd (Nagykereki) felől éri el a falut. A meglehetősen népes községet az 1959 utáni téeszesítés tette taccsra, sokan elvándoroltak, Pomázon valóságos hencidai kolónia keletkezett a hatvanas években. A szegényparaszti réteg a huszadik században baloldali irányultságú volt, most meg jobbikos polgármestert választottak. (A hátteret csak találgatni tudom, mert 17 éve nincs ott a családom.)

A templom belseje az ellenkező irányból, a szemben levő lengőajtón lehet kimenni a parókia felé.

Egy régebbi kép, aszfaltozatlan utcával. A jobb szélen látszik az a góré, ahol az anyámnak járó pedagógusföldről származó kukoricát tartottuk, s az egerek is rendszeresen beköltöztek. A toronyból szép időben jól lehetett látni Nagyváradot és a bihari hegyeket is.

A parókia L-alakú épülete a toronyból fényképezve. A hátsó, nyitott folyosót apám beüvegeztette az utolsó években. A ház tégla alapon áll, de a felmenő falai vályogból vannak, ezért nagyon jó hőszigetelő. A vizet csak viszonylag későn vezették be, hordtuk a templom túloldalán lévő kerekes kútról. Aztán jött a vízvezeték, amelyben a falu lehűtött sárgás gyógyvize folyt.

Márciusi felvétel a parókia kertjéről, középen egy nagy diófával. (90-es évek közepe.) Amikor öt gyereket kellett eltartani, apám kertészkedett, méhészkedett, a szőlő mellett nagyon jó őszibarackja is termett.

A templom a parókia udvaráról nézve. A két épület jól elfogta az északi szelet, ezért egy darabig még egy fügefa is termőre fordult a ház zugában.

A gyülekezeti terem és iroda kényelmetlen fapadokkal. A falon Szenci Molnár Albert idealizált arcképe, de volt egy Bocskay-nyomat is, mert Hencida részben Bocskay-birtok volt (még az úttörőcsapatot is a fejedelemről nevezték el). Itt voltak a gyerekórák és a téli istentiszteletek, mert a templomot nem lehetett fűteni.

A templom hátsó ajtaja és a parókia vége. Itt van a gyülekezeti terem bejárata, mi végső ajtónak hívtuk, sokat üldögéltem a falépcsőin. Bal oldalt egy mogyoróbokor, a kép a márciusi fotósorozatból való.

Szüleim garnítúrája az 1940-es évekből, sokáig itt aludtak, aztán átköltöztek a másik szobába. A falon középen nagynéném, Fekete Borbála festménye a nővéreimről.

Ugyanaz a szoba más irányból, a szemben lévő régi könyvszekrény most a mi lakásunkban van.

A falu madártávlatból, a Berettyó folyó túlsó partjáról. A folyópart kedvencem volt, lehetett (egy darabig) fürdeni, horgászni, sóskát enni, játszani, biciklizni a gáton (töltésen) stb.

És végül a híd, amelynek elődjéről a falu a nevét kapta: Hencz + hida.

Wolfenbüttel, 1991 tavasz

1991 április-májusában Wolfenbüttelben voltam kutatóúton. Korábban már írtam róla, hogy a bogárhátú Volkswagennel indultam útnak, s ez nem volt problémák nélküli. Ezeket a fényképeket akkor készítettem.

A Zeughaus-ban volt (van) a Herzog August Bibliothek kézikönyvtárának nagyobbik része és az általános olvasóterem. Minden becsületes 16. századi német városnak volt ilyen reneszánsz épülete, amely fegyvertárként üzemelt. Most a tudomány fegyvertára, 1991-ben még a túloldalt, a parkoló felől volt a főbejárata. Ez a kép a másik oldalról, a kastély felől készült:

 A könyvtár másik meghatározó épülete a Bibliotheca Augusta, a régi könyvek és kéziratok otthona, a kézikönyvtár egy részével, elsősorban a teológiai kézikönyvekkel. Itt az ún. Bibelsaal-ban tartják a konferenciákat, erről korábban már szintén írtam.

 Úgy kerültem ide, hogy az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Herzog August Bibliothek közötti együttműködés a közös konferenciákon túl egy új elemmel bővült, az ösztöndíjasok cseréjével. Az Intézet évi három hónapnyi ösztöndíjas helyet kapott, s ez a legutóbbi időkig működött. (Először a közös konferenciák szűntek meg, s most nemrég a csereegyezmény is.) 1991-ben lasszóval kellett fogni a kollégákat erre a három hónapra, így esett, hogy két hónapot én kaptam belőle. Szállásom a Feierabendhaus (Öregotthon) c. intézményben volt, amely az alábbi képen látható. Ez egy emeletes faház a könyvtárhoz közeli villanegyedben, amely valóban öregotthonként működött, de egy adott ponton átvette a könyvtár, s ösztöndíjasoknak való lakrészeket rendezett be benne. (http://www.hab.de/wir/anreise/unterbringung/feierabendhaus.htm ) Amikor először laktam itt, még élt néhány öreg hölgy a földszinten:

Wolfenbüttelben a fél világról összegyűltek a kora újkort kutató ösztöndíjasok.A napirend hétköznap úgy nézett ki, hogy reggeltől estig a könyvtárban ültünk és olvastunk. Ezt egyedül az ebéd és a rituális kávézás szakította meg. Akkoriban még Dr. Sabine Solf volt a könyvtár ösztöndíjasokért felelős vezetője, ő minden nap a Leibnizhaus olasz éttermében ebédelt, ahol kedvezményes ételeket is kínáltak nekünk, naponta általában kétfélét. (Az együtt ebédelés szokása aztán néhány éven belül csendben kimúlt.) Ebéd után közös kávézás az Anna-Vorwerk Hausban, jó idő esetén az udvaron. 

A könyvtár még a digitális kor előtti időszak utolsó óráit élte: cédulakatalógust használtunk és papírra jegyzeteltünk. A levelek két hétig is mentek Magyarországra (és vissza), így a hazaiakkal nehéz volt a kapcsolattartás, főleg, hogy otthoni telefonunk nem volt. Ugyan az intenzív munka nagyon jó és eredményes volt, de a második hónapban már nagy volt a honvágyam.

Rajtam kívül még egy magyar ösztöndíjas tartózkodott Wolfenbüttelben velem nagyjából egy időben: Téglásy Imre, aki ekkor gyakorlatilag már pályát módosított, a tudományos életben ez volt a hattyúdala. Az alábbi képen ő kukucskál ki egy férfi és egy nő között, akiknek a nevét sajnos már nem tudom:

A húsvéti szünetben felbukkant rövid időre Gömöri György is, így a magyarok száma ideiglenesen háromra emelkedett.

A lenti fénykép a Zeughaus-zal szemben álló kastélyt ábrázolja.

Ez pedig a 17. század első éveiben épült késő reneszánsz stílusú evangélikus templomot.

Itt pedig az ún. Kis-Velence látható, a várost beháló csatornák egyike a favázas házak között:

A város lakossága a szokásos elegyet mutatta: az őslakosokon kívül sziléziai menekültek leszármazottai, törökök, olaszok, mindenféle keletiek, albánok. S persze vannak/voltak magyarok is - ez akkor derült ki, amikor egyszer csak összetalálkoztam az utcán Feld Istvánnal (http://kikicsoda.regeszet.org.hu/hu/node/1302 ) és feleségével  - vele az 1980-as években az Északkelet-Magyarország iránti közös érdeklődésünk hozott össze, könyvet akartunk írni a pácini kastély történetéről, csak a kolozsvári levéltárban akkor még hozzáférhetetlen fontos források miatt ez végül kútba esett. Kiderült, hogy Braunschweigban egy nagy kiállítás készülődött a középkori Budáról, amelyet Feld Pista rendezett, szállásuk a wolfenbütteli múzeum vendéglakásában volt. Téglásy Imrével elmentünk a megnyitóra, amelyet az akkori kultuszminiszter, Andrásfalvy Bertalan tartott - az eseményre száz kilométeres környékről összeszaladt az összes magyar, köztük több wolfenbütteli is.


Wolfenbüttel kisváros, jelentősebb ipar nélkül (kivéve a Jägermeister-gyárat), ezért a második világháborúban nem bombázták le. Így nézett ki a belváros, a sétálóutca kezdete 1991 tavaszán. (Akkor még nem látszott az a válság, amely az utóbbi két évtizedben érte utol a várost: sorra mentek tönkre az üzletek és a vállalkozások, bezárt a Karstadt áruház is.)

Ott tartózkodásom idejére esett a Herzog August Bibliothek meghatározó huszadik századi igazgatójának nyugdíjba menetele: Paul Raabét egy nagy állami ünnepségen búcsúztatták, amelyen mi, ösztöndíjasok is részt vettünk. Ugyan ettől az állásától elköszönt, de nyugalomba nem vonult: áttette a székhelyét Halléba, ahol wolfenbütteli mintára újjáépítette a Franckesche Stiftungen (Francke-féle alapítványok) könyvtárát és kutatóintézetét. Mivel ekkor még fennállt ez a különleges kapcsolat Halléval, lehetőségem nyílt, hogy rövid időre átmenjek oda és körülnézzek.

Toronyiránt indultam el a bogárhátúval, s egy ideiglenesen újjáépített összekötő úton jutottam át a volt NDK-ba. Ismételten megdöbbentett az a lepusztultság, ami odaát fogadott. Halle belvárosa még félig romokban, a Franckesche Stiftungen épületein már dolgoztak, de még nem voltak készen. Néhány éjszakát egy lakótelepi lakásban töltöttem, s futólag belekukkantottam az egyetemi levéltárba. Hazafelé útba ejtettem Wittenberget, amelyet korábban nem volt alkalmam látni. Ottani fényképeim közül álljon itt egy a vártemplom ajtajáról, amelyen Luther 95 tétele olvasható (Thesentür), fölötte a kereszt két oldalán Luther és Melanchthon térdepel:

Az ösztöndíj egy csereegyezmény része volt, de általában német oldalról kevesen jöttek Budapestre. 1991 őszén viszont mégiscsak jelentkezett egy kutató, s mivel akkor én már a Ráday Könyvtárban dolgoztam, szereztem neki ingyen vendégszobát a Ráday Kollégiumban, s mindenben igyekeztem a segítségére lenni. Wolfenbüttel hosszú időre az intenzív szellemi munkát és a szétforgácsoló mindennapokból való kikapcsolódást jelentette számomra, sokáig nagyjából három évente felbukkantam itt a csereegyezménnyel, vagy DAAD, illetve Mellon ösztöndíjjal.