Hencidai szótár 4.

Két fenyő

A hencidai református templomot 1885-ben egy fél kereszthajóval bővítették, ennek karzatán helyezték el az Angster-orgonát. A keletkezett két beszögellő sarokba valamikor ezután ültettek el egy-egy lucfenyőt, a falaktól 2-3 méter távolságra. A két fenyő csak nőtt és nőtt, az egyik a második világháborúban gránáttalálatot kapott és kicsit ferde lett. Az 1970-es évekre a nagyobbik már 27 méter magasra nyúlt a felújításra szoruló templom mellett:

Itt, a következő képen egy kicsit még nagyobbak. Mi volt velük a baj? Az, hogy a lucfenyő nem örök életű, egészségesen 60-80 évet bír ki, ezek pedig már jócskán túllépték ezt a kort, s azzal fenyegettek, hogy rádőlnek a templomra. Ezen túl még teleszórták tűlevéllel és törmelékkel a templom esőcsatornáját, amely aztán folytonosan áztatta a falakat a két sarokban. Mivel közelgett a teljes felújítás, apám 1978-ban meggyőzte a presbitériumot, hogy vágassák ki őket. Megvolt minden szükséges engedély, a hivatalos szakvélemény is a kivágást javasolta. Felvonultak a szakemberek, mert kerítést kellett bontani és villanyvezetékeket leszerelni a dőlő fa útjából, azonban a falu lakóinak egy csoportja megakadályozta a kivágást, s az indulatok meglehetősen elszabadultak.

Az emberek egy részének mindegy volt, hogy a templomnak ez nem jó, s a többség számára a két fa a falu jelképévé vált, amelyet a magukénak éreztek. Így 1978-ban a kivágás elmaradt.

Öt év múlva, 1983-ban az ellenzők is belátták, hogy ki kell vágni a fenyőket, különösen, mert az egyik láthatóan sérült és beteg volt. Újra nekifogtak, húsz ember húzta a fát kötéllel, hogy jó irányba dőljön, a Kossuth utca forgalmát is el kellett terelni. A kivágott fák darabolásakor kiderült, hogy az egészségesnek látszó fenyő is odvas volt már belül. A két fa tövét kis magasságban meghagyták, ezek azóta rég elkorhadtak. Ilyen lett a templom a felújítás után, most már a két fenyő nélkül:

Református lelkészek

1996-ban Dr. Bakó Elemér, egy Egyesült Államokban élő könyvtáros emléktáblát helyezett el a református templom előcsarnokában, a parókia felőli (déli) bejáratnál. Ezen feltüntették az itt szolgált ismert református lelkészek neveit. Nyilván lehetett volna még 1724 előttieket is találni egy kis levéltári kutatással, hiszen a falu a 16. századtól református volt. Apám az utolsó a sorban, 1950 és 1996 között volt Hencida lelkésze.

Szolgálatának mindennapjai, egy 1973-as temetés, éneklés a sírnál Holló László pocsaji lelkésszel.

S a szószéken szintén 1973-ban:

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com )

Nagymama (1901-1989)

Anyai nagymamám, Bartha Borbála 1901-ben született a Szatmár megyei Óváriban. (Ma Oar Romániában, közvetlenül a határ mellett.)

Szülei, Bartha Bálint és Kállai Nagy Rozália a helybéli iskola tanítói voltak, később még három öccse született.

Itt már tizenhat éves.

S ugyanazt a pályát választotta, mint a szülei, tanító lett.

Tanítóképzős hölgykoszorú.

Barátnőkkel:

Eljegyzés, anyai nagyapámmal, Fekete Gusztávval:

Esküvő Derecskén, ahol nagyapám vallásoktató református lelkész volt.

Esküvői csoportkép, ugyanannak a derecskei szolgálati lakásnak a lépcsőjén, ahol később a nagynéném is lakott.

Fiatalasszony.

Az 1949-től tartó hosszú özvegység éveiben.

Kedvenc virágaival Szentpéterszegen:

S végül a gyászjelentés:

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: http://szaboandras54.blogspot.com)

Vedresábrány

A Facebook-on láttam meg a hírt, hogy a Teleki László Alapítvány segítségével felújítják a középkori eredetű vedresábrányi református templomot. A Bihar vármegyei Vedresábrány az ún. Rézaljához tartozik, s a trianoni békeszerződés után Romániához került, először Abramul de Jos, később (mind a mai napig) Abrămuț  néven. Itt volt református lelkész a dédapám, K. Szabó József, családjáról egy 1910-es fényképem van:

 Dédapám (született 1862-ben) sáros csizmában ült le a fényképezéshez, szakállával és kalapjával inkább egy pópához vagy rabbihoz hasonlít. Évente egyszer ment be Debrecenbe az egyházkerületi közgyűlésre, akkor kereste fel a borbélyt is. A másik oldalon ül felesége Törös Etelka, itt van hat gyerekük (négy fiú, két lány). A hátul bal oldalon álló nő talán dédanyám testvére, mellette Ida és Etelka, apjától jobbra a legidősebb fiú, legifj. József. Anyja mellett sapkában a nagyapám, Szabó Károly, elöl ül Attila (a legkisebb) és Elek. A hat élő gyereken kívül volt még néhány csecsemőkorban elhunyt is, akinek nem maradt fenn a neve
Dédapám azonos nevű apja is lelkész volt, 1820-ban született a Szatmár megyei Tyukodon. Dédszüleim 1889-ben kötöttek házasságot. Törös Etelka családja szerteágazó és ma is megvan. Az anyja (az ükanyám) Bod Róza volt, albisi Bod József bályoki lelkész lánya, innen a távoli rokonság a Bod családdal, amelynek a 18. századi neves író, Bod Péter a legnevezetesebb tagja.
A gyerekeik közül nagyapám, Károly és Elek öccse 1919-1920-ban átjöttek a trianoni határon Magyarországra, Elek később koronaőr lett. Attila Nagyváradon élt, gyerekkoromban még találkoztam vele, fia gyerekeiről (másodunokatestvéreimről) jó emlékeket őrzök az 1960-as évekből. Szabó Idáról van még egy fényképem az 1920-as évekből:

A kép hátlapja:

Ebben az időben Törös Etelka dédanyám már özvegy volt, s így nézett ki:

Apám az 1990-es évek elején átment Vedresábrányba, de már nem találta meg dédapám sírját a temetőben.

És végül a link ahol láthatók a templom felújításának képei is:
http://www.telekialapitvany.hu/joomla/index.php/esemenyek/196-elkezdodoett-a-vedresabranyi-reformatus-templom-felujitasa

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com )

Olvasójegyek a fiókból

Nemrég rendet raktam a komódfiókomban, s előkerült egy csomó olvasójegy és igazolvány is. Az első a wolfenbütteli könyvtár fehér műanyag kártyája, mint olvasójegy tudomásom szerint ma is érvényes - legalábbis az volt, amikor legutóbb ott jártunk:

 Ilyen volt régen, még papír formában:

Ez egy későbbi változat, egy konferencia alkalmával kaptam:

Ez meg egy régi konferenciás kártya a kilencvenes évekből:

Találtam egy bécsit is egy 1993-as ösztöndíjas út hagyatékaként:

Nürnbergben Balassi Bálint nyomait próbáltam kutatni, eredményeimet előadtam az 1994-es jubileumi Balassi-konferencián, tanulmány formájában pedig az ItK-ban látott napvilágot: http://epa.oszk.hu/00000/00001/00002/pdf/itk_EPA00001_1997_01-02_064-071.pdf 

Ekkor olvastam a Germanisches Nationalmuseum könyvtárában:

Lipcsében azért voltam 1994-ben, mert egy Cranach-kép díszkíséretét adtam, amelyet kiállításra vittek Németországba, s persze fizették az utamat. A pár napos ottlétet természetesen igyekeztem kihasználni, s olvasni az egyetemi könyvtárban, valamint a Deutsche Bücherei-ban:

S hogy ez sem maradjon ki, itt az első olvasójegyem a heidelbergi egyetemi könyvtárban, ahol sokszor megfordultam az elmúlt 13 esztendőben:

Végül egy hazai, régi OSZK-s változat, 1996-ban könyvtári mellékállásom miatt még ingyenesen:

Ráadásként pedig egy oktatói igazolvány Veszprémből, ahol 2001 és 2004 között tanítottam:

(Nézze/Nézd meg a többi bejegyzésemet is: http://szaboandras54.blogspot.com )

Hencidai szótár 3.

Épületek
Ilyen volt a toronyablakból nézve Hencida főutcája valamikor a hetvenes években. A jobb alsó sarokban a virágzó akácfák alatt egy kerekes kút, innen hordtuk a vizet, amíg meg nem épült a vízvezeték. Az akácfák fölött a kisbolt teteje látszik: nem volt benne éppen bő áruválaszték, gyerekként sokszor vártam előtte, hogy megjöjjön a napi egy kenyérszállítmány, persze nem voltam egyedül. Baloldalt egy módosabb gazdaház (Ádányéké).

És egy tipikus hencidai utca a hetvenes évekből.

Régi hencidai ház: háromosztatú, tornácos, középen a nyitott kéményes konyha, jobbra az utcai fronton a tisztaszoba, amelyet nem is használtak, s télen nem fűtötték, balra hátul a lakószoba. Az építőanyaga vályogtégla, s náddal volt fedve. Alsós általános iskolás koromban jártunk egy ilyen házba (a temető mellé) néhány barátommal egy özvegyasszonynak segíteni. A férje a háború előtt csendőr volt, így játszani tudtunk izgalmas dolgokkal: egy tiszti karddal, második világháborús gázálarccal stb. Az ilyen házak többségét lebontották, vagy egyszerűen összeomlottak, miután elhagyták őket. A hatvanas években aki nem költözött el a faluból, az is kockaházat épített.

Apám 1970 körül kezdte el menteni a régi életmód tárgyi emlékeit a padlásokról, de akkor már az élelmes kereskedők a javát összeszedték. Ekkor állt össze a helytörténeti gyűjtemény magja. A lenti képen ő guggol a cserépedények előtt. A fehér nadrágos mellette valószínűleg Jezsi sógorom.

Ismét egy régi nádtetős, tornácos ház (ha jól saccolom Erdélyiéké), a Berettyó töltéséről fényképezve, háttérben a templommal és a két nagy fenyőfával. (A fenyőfák történetét majd még külön is megírom.) Kicsit látszik a parókia és annak kertje is.

Száj- és körömfájás
Az 1960-as években gyakran pusztított Hencidán az állatok között ez a betegség. Az alábbi linkeken lehet bővebben olvasni róla:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A1j-_%C3%A9s_k%C3%B6r%C3%B6mf%C3%A1j%C3%A1s

http://www.matud.iif.hu/01jun/meszaros.html

Első lépésként bevezették a fertőtlenítést a buszállomáson, súlyosabb esetben karanténba rakták a falut, s a kivezető utakat karhatalmisták őrizték. Persze ki lehetett kerülni őket, a Berettyó gátján (a Cserén keresztül) át lehetett menni Gáborjánba, s ott felszállni egy buszra.


(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com )

A Mellon ösztöndíjasok kötete

2012 végén, ahogyan az várható volt, s én is beharangoztam a David Chytraeusról szóló bejegyzésben, megjelent Szegeden, Szőnyi György Endre és Maczelka Csaba szerkesztésében az a tanulmánykötet, amely a volt Mellon-ösztöndíjasok angol és német nyelvű tanulmányait tartalmazza. A magyar szerzők: Bene Sándor, Szabó András, Ács Pál, Szőnyi György Endre, Boros Gábor, Sz. Kristóf Ildikó, Knapp Éva, Tüskés Gábor. Íme a könyv:

A Mellon-ösztöndíj az egyik leggálánsabb kutatási lehetőséget nyújtotta 1993 és 2010 között a volt keleti blokk humán tudósainak. Információ róla itt olvasható: http://caorc.org/programs/mellon.htm

(Nézze/nézd meg a többi feljegyzésemet is: http://szaboandras54.blogspot.com )