Biciklivel

Falun a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz. Gyerekkoromban a nagymotorról és az autóról legfeljebb csak álmodozhattunk, ezért egy kicsit becsapós az alábbi kép:

Keletkezéséhez annyit, hogy 1958 júniusában Hencidán a pünkösdi konfirmációra érkezett fényképész felültetett a motorjára a templom oldalsó bejárata előtt. Nem értek a motorokhoz, de ez nyilván egy Csepel lehetett. Négy éves voltam, ünneplő öltözékben üldögélek és kopaszra nyírt fejjel, mint minden nyáron kiskoromban.

Biciklizni végül hatéves koromban tanultam meg, gyerekbiciklin természetesen, úgy, hogy apám fogta egy darabig hátulról az ülést. Radikális módszer volt egy lejtőn való legurítás, a Berettyó gátján volt egy lefelé vezető szelídebb földút. Természetesen rengetegszer elestem, amíg elsajátítottam az egyensúlyozást. Iskolatársaim közül mindenki megtanult biciklizni, ez hozzá tartozott az élethez.

Mire volt jó a bicikli:
Mehettem a nagyboltba, postára, községi könyvtárba. Bejártam a falut és környékét, elkerekeztem a Cserére és a Miklóssy-erdőbe. Ahogy nőttem, egyre messzebb merészkedtem: rendszeresen átmentem Szentpéterszegre nagymamáékhoz, meg alkalmanként Esztárba, Nagykerekibe. Egy idő után már a 14 kilométerre fekvő Berettyóujfaluba is kerékpárral jártam, főként a járási könyvtárba, könyvért. Gimnazista és egyetemista koromban még nagyobb expedíciókra vállalkoztam: földúton átverekedtem magam a konyári vasútállomásra, ahol biztos helyen leraktam a biciklit, majd vonattal beutaztam Debrecenbe. Később kánikulai reggeleken elbicikliztem Hajdúszoboszlóra (35 kilométer), ahol egész nap strandoltam, majd késő délután hulla fáradtan vissza Hencidára. Egy-egy ilyen út után több kiló őszibarackot is meg tudtam enni, nagyon jók termettek a kertünkben.


Kerestem biciklis képeket, de alig találtam, mert a fényképezésből hiányzott a mai spontaneitás. Az itt következő 43 évvel ezelőtt, 1970. május elsején készült, beállítottságát jelzi, hogy én és az öcsém  is ünneplőben vagyunk, amely nem volt alkalmas kerékpározásra. Mögöttünk a parókia felújítás előtti omladozó külső vakolata látszik.

Egy másik kép kicsit korábbi: Görlitzi német vendéglátóim, N-ék két fia a hatból viszont-látogatásra jött Hencidára (mögöttem állnak), a háttérben a két nővérem, öcsém meg úgy tesz, mintha ő tolná a biciklit. Ilyen esetekben ha utaztunk valahová, megérkeztünk valahonnan, vagy vendéget hoztunk és kísértünk ki, a kerékpár átlényegült bőrönd- és táska-szállítóvá. A buszmegálló több mint egy kilométerre volt, apámnak csak az utolsó években, a rendszerváltás után sikerült kiharcolnia, hogy a buszok feljöjjenek a falunak ebbe a végébe, a templomhoz. Itt éppen indulunk, hogy kikísérjük őket, apám viszi a bőröndjeiket.

Ma is van kerékpárom, de sajnos nem nagyon használom, Budapest és különösen a belváros még mindig kevésbé alkalmas az ilyesmire.

(Link a többi bejegyzéshez:  szaboandras54.blogspot..hu)

Veszprémi évek

2001-ben indult el a Veszprémi Egyetemen (ma Pannon Egyetem) a magyar szak, Kovács Árpád vezetésével. A vállalkozásban én is részt vettem mint másod- és  félállású - régi magyar irodalmat és régi világirodalmat tanítottam 2004 júniusáig. Akkoriban még lehetett két magyarországi egyetemen oktatni, így lett pár évre második munkahelyem és otthonom Veszprém. Többnyire autóval mentem (másfél óra oda, ugyanannyi vissza), de néha vonattal vagy busszal utaztam, különösen télen. Két tanévet az A épületben húztunk le, ez látható az első képen:

Itteni szobám ajtaján még csak ideiglenes kiírás volt olvasható, ezt hallgatóim így dekorálták ki:

Aztán felköltöztünk a várba, ebbe a reprezentatív épületbe:

A tanszék bejárata az első emeleten 2004-ben (búcsúzóul fényképeztem le).

Ugyanaz az előtér a továbbvezető lépcsőről:

S az egykori szobám a második emeleten (most már profi névkiírással):

Mivel egy darabig a feleségem is tanított Veszprémben, s az egyetem megkívánta, hogy ne csak egy nap legyünk ott, szükségessé vált valamilyen szállás. Ez volt a "Tudósotthon"-nak nevezett épület, amelyben egy zuhanyzós szobát kaptunk (közös WC és konyha a folyosón). Volt olyan szemeszter, amikor heti két éjszakát is itt töltöttünk. A ház az ötvenes években épült, ez látszik a külső képén is:

Szobánkat igyekeztünk otthonosan berendezni, saját képekkel, textíliákkal és bútorokkal:

Egyetlen kis íróasztalunk volt, a szék előtte saját, az ajtó mögött szintén saját kis konyhaasztallal:

Sok szép emléket őrzök Veszprémből, a felvételik (utána strandolás Almádiban), a kezdés és építkezés izgalma, amelyet itt is átéltem. Az első végzős magyaros évfolyam meghívott a bankettjére 2006-ban, nagy örömmel mentem vissza. Számos itteni tanítványommal ma is kapcsolatban vagyok a Facebook-on keresztül.

(Link a többi feljegyzésemhez: http://szaboandras54.blogspot.hu)

Óvoda és általános iskola

A hencidai óvodával nem volt konfliktusmentes a viszonyom. Szüleim napközisként képzelték el az ott tartózkodásomat, én viszont akkor már nem tudtam délután aludni, amit az óvónénik nem nagyon toleráltak. Rémületes emlékeim vannak az óvoda konyhájáról is: én képtelen voltam (és vagyok) megenni a főtt paprikát (kivéve, ha nagyon apróra van vágva), így a lecsó és a töltött paprika szóba sem jöhetett - ezek az ételek azonban az ottani menü alapfogásai közé tartoztak. Szóval ültem a lecsó előtt és forgott a gyomrom, az óvónénik, ahelyett hogy tudomásul vették volna ezt a dolgot, rá akartak kényszeríteni, s azt mondták, hogy addig nem állhatok fel az asztaltól, amíg meg nem eszem. Ennek következtében még másfél óra múlva is ott ültem a kihűlt lecsó előtt... (a szocialista pedagógia nagyobb dicsőségére...) Végül a szüleim beleegyeztek, hogy csak délelőtt legyek az óvodában.

Az alábbi kép valamikor 1959-1960 táján készült az óvodai csoportról, a többségük eggyel felettem járt aztán az általános iskolában, mert én ún. évvesztes voltam. Ez azt jelentette, hogy pl. az 1954. szeptember 1. után születettek (köztük én a szeptember 30-al) csak az 1955 első nyolc hónapjában születettekkel együtt lehettek első osztályosok. Sok értelme nem volt a dolognak, mert már ötéves koromban megtanultam olvasni. Én lentről a harmadik sorban balról a második gyerek vagyok, kicsit felemelem a fejemet:

 A következő felvétel már egy általános iskolai évnyitón készült, feltehetően elsőben, azaz 1961 szeptemberében. Középen vagyok látható, rövid nadrágban, fehér zoknival. Az első osztályt szerencsésen végigunatkoztam, egyedül az volt fárasztó, hogy a tanító néni kedvéért szótagolva kellett olvasnom, pedig valójában már folyékonyan ment és egész könyveket faltam be:

 Kis ugrás 1967-be, a következő egy hatodikos osztálykép. Nincs rajta az osztályfőnökünk, a bal szélen látható felnőttnek látszó hölgy valójában egy túlkoros osztálytárs. Nem tudom mi lett velük, senkivel sincs kapcsolatom közülük. Nem tette könnyűvé a helyzetemet, hogy én voltam az egyetlen értelmiségi származék (lelkész apámmal és tanítónő anyámmal), s időm egyre nagyobb részét vette el az olvasás, miközben ők már a szüleiknek segítettek a mezőgazdasági munkákban.
A második sorban balról a második vagyok, kopaszra nyírt fejjel:

A nyolcadik osztályt Kecskeméten végeztem egy ma már nem létező iskolában. Az kép a Zója (ma Szent Imre) utcai Általános Iskola végzős osztályát ábrázolja 1969. június 7-én, piros űttörőnyakkendőben, ahogyan azt az iskola és a párttag osztályfőnökünk megkívánta. Nagyon kiborult, amikor anyám megmondta neki, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában akarom folytatni - rontottam a statisztikáját. Kecskemét apám ötlete volt, ő azt szerette volna, hogy a pesti teológiát végezzem majd el a gimnázium után, én azonban másként döntöttem. Ebben a tanévben mutált a hangom, énekelni nem tudtam, s gyerekkori szopránból bariton lett.
Lentről a második sorban jobbról a második vagyok, a látszat ellenére a mögöttem álló lány (Bobvos Klára) nem hajtotta a vállamra fejét (sajnos):

(Link a többi blogbejegyzéshez: http://szaboandras54.blogspot.com)

Nagyapa

Anyai nagyapám, Fekete Gusztáv 1893. január 18-án született Nyírmeggyesen. A Debreceni Református Főgimnáziumban érettségizett 1912-ben, majd ugyanott teológus lett. Az alábbi három kép az egyetemi indexéből való:

Családja hétszilvafás nemes volt, még megvannak a 18. századból a nemesség-igazolási papírjaik, Nyírmeggyesen és a közeli Gebén (ma Nyírkáta) éltek. Apja, Fekete István, iparos volt, három fia közül Gusztáv volt a középső. Anyja (dédanyám), Kiss Eszter Gebéről származott, róla van egy időskori fényképem:

Esküvői kép nagyanyámmal, Bartha Borbálával:

Egy fiatalkori portréfénykép:

A névjegye, első munkahelyének megnevezésével:

Hárman:

Lelkészi palástban, Bibliával a kézben. (A bal kezén a kesztyű valószínűleg a psoriasist takarja.)

Bihari református lelkészek között (a balszélen) Derecskén az 1920-as években:

1933-ban már Szentpéterszegen a református templom előtt - haláláig a falu lelkésze volt. A képen látható négy éves kislány az anyám, Fekete Edit.

A péterszegi parókia kertjében 1940-ben:

Az utolsó, 1944-es fénykép nagyapámról (mellette a nagymamám). 1945 után azt mondta, hogy amíg az oroszok ki nem mennek, nem vágatja le a szakállát - túl optimista volt:

1949-ben egy vasárnapi prédikáció közben lett rosszul, infarktust kapott, s nem tudták megmenteni. Temetéséről készült az alábbi két komor hangulatú kép:

Sírköve a szentpéterszegi temetőben, ide temettük 1989-ben a feleségét és 1992-ben nagynénémet, Fekete Borbála festőművészt is (http://www.feketeborbala.hu/).

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com)

Hencidai szótár 4.

Két fenyő

A hencidai református templomot 1885-ben egy fél kereszthajóval bővítették, ennek karzatán helyezték el az Angster-orgonát. A keletkezett két beszögellő sarokba valamikor ezután ültettek el egy-egy lucfenyőt, a falaktól 2-3 méter távolságra. A két fenyő csak nőtt és nőtt, az egyik a második világháborúban gránáttalálatot kapott és kicsit ferde lett. Az 1970-es évekre a nagyobbik már 27 méter magasra nyúlt a felújításra szoruló templom mellett:

Itt, a következő képen egy kicsit még nagyobbak. Mi volt velük a baj? Az, hogy a lucfenyő nem örök életű, egészségesen 60-80 évet bír ki, ezek pedig már jócskán túllépték ezt a kort, s azzal fenyegettek, hogy rádőlnek a templomra. Ezen túl még teleszórták tűlevéllel és törmelékkel a templom esőcsatornáját, amely aztán folytonosan áztatta a falakat a két sarokban. Mivel közelgett a teljes felújítás, apám 1978-ban meggyőzte a presbitériumot, hogy vágassák ki őket. Megvolt minden szükséges engedély, a hivatalos szakvélemény is a kivágást javasolta. Felvonultak a szakemberek, mert kerítést kellett bontani és villanyvezetékeket leszerelni a dőlő fa útjából, azonban a falu lakóinak egy csoportja megakadályozta a kivágást, s az indulatok meglehetősen elszabadultak.

Az emberek egy részének mindegy volt, hogy a templomnak ez nem jó, s a többség számára a két fa a falu jelképévé vált, amelyet a magukénak éreztek. Így 1978-ban a kivágás elmaradt.

Öt év múlva, 1983-ban az ellenzők is belátták, hogy ki kell vágni a fenyőket, különösen, mert az egyik láthatóan sérült és beteg volt. Újra nekifogtak, húsz ember húzta a fát kötéllel, hogy jó irányba dőljön, a Kossuth utca forgalmát is el kellett terelni. A kivágott fák darabolásakor kiderült, hogy az egészségesnek látszó fenyő is odvas volt már belül. A két fa tövét kis magasságban meghagyták, ezek azóta rég elkorhadtak. Ilyen lett a templom a felújítás után, most már a két fenyő nélkül:

Református lelkészek

1996-ban Dr. Bakó Elemér, egy Egyesült Államokban élő könyvtáros emléktáblát helyezett el a református templom előcsarnokában, a parókia felőli (déli) bejáratnál. Ezen feltüntették az itt szolgált ismert református lelkészek neveit. Nyilván lehetett volna még 1724 előttieket is találni egy kis levéltári kutatással, hiszen a falu a 16. századtól református volt. Apám az utolsó a sorban, 1950 és 1996 között volt Hencida lelkésze.

Szolgálatának mindennapjai, egy 1973-as temetés, éneklés a sírnál Holló László pocsaji lelkésszel.

S a szószéken szintén 1973-ban:

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: szaboandras54.blogspot.com )

Nagymama (1901-1989)

Anyai nagymamám, Bartha Borbála 1901-ben született a Szatmár megyei Óváriban. (Ma Oar Romániában, közvetlenül a határ mellett.)

Szülei, Bartha Bálint és Kállai Nagy Rozália a helybéli iskola tanítói voltak, később még három öccse született.

Itt már tizenhat éves.

S ugyanazt a pályát választotta, mint a szülei, tanító lett.

Tanítóképzős hölgykoszorú.

Barátnőkkel:

Eljegyzés, anyai nagyapámmal, Fekete Gusztávval:

Esküvő Derecskén, ahol nagyapám vallásoktató református lelkész volt.

Esküvői csoportkép, ugyanannak a derecskei szolgálati lakásnak a lépcsőjén, ahol később a nagynéném is lakott.

Fiatalasszony.

Az 1949-től tartó hosszú özvegység éveiben.

Kedvenc virágaival Szentpéterszegen:

S végül a gyászjelentés:

(Nézze/Nézd meg a többi feljegyzésemet is: http://szaboandras54.blogspot.com)