A Zeughaus-ban volt (van) a Herzog August Bibliothek kézikönyvtárának nagyobbik része és az általános olvasóterem. Minden becsületes 16. századi német városnak volt ilyen reneszánsz épülete, amely fegyvertárként üzemelt. Most a tudomány fegyvertára, 1991-ben még a túloldalt, a parkoló felől volt a főbejárata. Ez a kép a másik oldalról, a kastély felől készült:
A könyvtár másik meghatározó épülete a Bibliotheca Augusta, a régi könyvek és kéziratok otthona, a kézikönyvtár egy részével, elsősorban a teológiai kézikönyvekkel. Itt az ún. Bibelsaal-ban tartják a konferenciákat, erről korábban már szintén írtam.
Úgy kerültem ide, hogy az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Herzog August Bibliothek közötti együttműködés a közös konferenciákon túl egy új elemmel bővült, az ösztöndíjasok cseréjével. Az Intézet évi három hónapnyi ösztöndíjas helyet kapott, s ez a legutóbbi időkig működött. (Először a közös konferenciák szűntek meg, s most nemrég a csereegyezmény is.) 1991-ben lasszóval kellett fogni a kollégákat erre a három hónapra, így esett, hogy két hónapot én kaptam belőle. Szállásom a Feierabendhaus (Öregotthon) c. intézményben volt, amely az alábbi képen látható. Ez egy emeletes faház a könyvtárhoz közeli villanegyedben, amely valóban öregotthonként működött, de egy adott ponton átvette a könyvtár, s ösztöndíjasoknak való lakrészeket rendezett be benne. (http://www.hab.de/wir/anreise/unterbringung/feierabendhaus.htm ) Amikor először laktam itt, még élt néhány öreg hölgy a földszinten:
Wolfenbüttelben a fél világról összegyűltek a kora újkort kutató ösztöndíjasok.A napirend hétköznap úgy nézett ki, hogy reggeltől estig a könyvtárban ültünk és olvastunk. Ezt egyedül az ebéd és a rituális kávézás szakította meg. Akkoriban még Dr. Sabine Solf volt a könyvtár ösztöndíjasokért felelős vezetője, ő minden nap a Leibnizhaus olasz éttermében ebédelt, ahol kedvezményes ételeket is kínáltak nekünk, naponta általában kétfélét. (Az együtt ebédelés szokása aztán néhány éven belül csendben kimúlt.) Ebéd után közös kávézás az Anna-Vorwerk Hausban, jó idő esetén az udvaron.
A könyvtár még a digitális kor előtti időszak utolsó óráit élte: cédulakatalógust használtunk és papírra jegyzeteltünk. A levelek két hétig is mentek Magyarországra (és vissza), így a hazaiakkal nehéz volt a kapcsolattartás, főleg, hogy otthoni telefonunk nem volt. Ugyan az intenzív munka nagyon jó és eredményes volt, de a második hónapban már nagy volt a honvágyam.
Rajtam kívül még egy magyar ösztöndíjas tartózkodott Wolfenbüttelben velem nagyjából egy időben: Téglásy Imre, aki ekkor gyakorlatilag már pályát módosított, a tudományos életben ez volt a hattyúdala. Az alábbi képen ő kukucskál ki egy férfi és egy nő között, akiknek a nevét sajnos már nem tudom:
A húsvéti szünetben felbukkant rövid időre Gömöri György is, így a magyarok száma ideiglenesen háromra emelkedett.
A lenti fénykép a Zeughaus-zal szemben álló kastélyt ábrázolja.
A város lakossága a szokásos elegyet mutatta: az őslakosokon kívül sziléziai menekültek leszármazottai, törökök, olaszok, mindenféle keletiek, albánok. S persze vannak/voltak magyarok is - ez akkor derült ki, amikor egyszer csak összetalálkoztam az utcán Feld Istvánnal (http://kikicsoda.regeszet.org.hu/hu/node/1302 ) és feleségével - vele az 1980-as években az Északkelet-Magyarország iránti közös érdeklődésünk hozott össze, könyvet akartunk írni a pácini kastély történetéről, csak a kolozsvári levéltárban akkor még hozzáférhetetlen fontos források miatt ez végül kútba esett. Kiderült, hogy Braunschweigban egy nagy kiállítás készülődött a középkori Budáról, amelyet Feld Pista rendezett, szállásuk a wolfenbütteli múzeum vendéglakásában volt. Téglásy Imrével elmentünk a megnyitóra, amelyet az akkori kultuszminiszter, Andrásfalvy Bertalan tartott - az eseményre száz kilométeres környékről összeszaladt az összes magyar, köztük több wolfenbütteli is.
Wolfenbüttel kisváros, jelentősebb ipar nélkül (kivéve a Jägermeister-gyárat), ezért a második világháborúban nem bombázták le. Így nézett ki a belváros, a sétálóutca kezdete 1991 tavaszán. (Akkor még nem látszott az a válság, amely az utóbbi két évtizedben érte utol a várost: sorra mentek tönkre az üzletek és a vállalkozások, bezárt a Karstadt áruház is.)
Ott tartózkodásom idejére esett a Herzog August Bibliothek meghatározó huszadik századi igazgatójának nyugdíjba menetele: Paul Raabét egy nagy állami ünnepségen búcsúztatták, amelyen mi, ösztöndíjasok is részt vettünk. Ugyan ettől az állásától elköszönt, de nyugalomba nem vonult: áttette a székhelyét Halléba, ahol wolfenbütteli mintára újjáépítette a Franckesche Stiftungen (Francke-féle alapítványok) könyvtárát és kutatóintézetét. Mivel ekkor még fennállt ez a különleges kapcsolat Halléval, lehetőségem nyílt, hogy rövid időre átmenjek oda és körülnézzek.
Toronyiránt indultam el a bogárhátúval, s egy ideiglenesen újjáépített összekötő úton jutottam át a volt NDK-ba. Ismételten megdöbbentett az a lepusztultság, ami odaát fogadott. Halle belvárosa még félig romokban, a Franckesche Stiftungen épületein már dolgoztak, de még nem voltak készen. Néhány éjszakát egy lakótelepi lakásban töltöttem, s futólag belekukkantottam az egyetemi levéltárba. Hazafelé útba ejtettem Wittenberget, amelyet korábban nem volt alkalmam látni. Ottani fényképeim közül álljon itt egy a vártemplom ajtajáról, amelyen Luther 95 tétele olvasható (Thesentür), fölötte a kereszt két oldalán Luther és Melanchthon térdepel:
Az ösztöndíj egy csereegyezmény része volt, de általában német oldalról kevesen jöttek Budapestre. 1991 őszén viszont mégiscsak jelentkezett egy kutató, s mivel akkor én már a Ráday Könyvtárban dolgoztam, szereztem neki ingyen vendégszobát a Ráday Kollégiumban, s mindenben igyekeztem a segítségére lenni. Wolfenbüttel hosszú időre az intenzív szellemi munkát és a szétforgácsoló mindennapokból való kikapcsolódást jelentette számomra, sokáig nagyjából három évente felbukkantam itt a csereegyezménnyel, vagy DAAD, illetve Mellon ösztöndíjjal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése