Némethi Ferenc-konferencia, Tokaj, 2005. február 11.

1565. február 10-én esett el a János Zsigmond erdélyi fejedelem pártján álló Némethi Ferenc, miközben Tokaj várát védte a Magyar Királyság csapataitól. A megalakulóban lévő református egyház egyik legnagyobb pártfogóját vesztette el, a régi magyar irodalom pedig egy versszerzőt. A 440. évfordulón egynapos konferencián emlékeztünk meg róla. Íme a meghívó:

És néhány kép a konferenciáról:

Kabátban voltunk, mert nagyon hideg volt, nem lehetett rendesen befűteni a gyülekezeti termet. Emléktábla is készült, a református templomban látható:

Itt olvasható az előadásom a neten: http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/szaboandras-nemethi.htm

És végül hangulatos téli képek Tokajról (másnap alig tudtunk visszamenni a hófúvásban Budapestre):

Tátrai kirándulás, 1977 január

1977 januárjában egy ELTE BTK-s és Eötvös Kollégiumi csoporttal kirándulni indultunk a Tátrába. Vonattal utaztunk Poprádig, onnan pedig elektricskával, a tátrai villamosvasúttal fel a hegyre. Senki sem hozott sífelszerelést (szerintem nem is tudott közülünk senki síelni), csak egyszerű turistaként megnéztük a téli Tátrát. A képeken látszik, hogy mindenki a normál téli ruhájában volt, én a kabátom kapucniját használtam sapka helyett. A fenti képen mellettem világos kabátban Rigó András guggol, aki a Kollégium német nyelvtanára volt, engem is tanított.

Ez és a következő kép is akkor készült, amikor lanovkával felmentünk a Lomnici csúcsra.  Szerencsénk volt, mert odafenn szép tiszta időt fogtunk ki. Csak hát nagyon erősen sütött a nap, s nekem nem volt napszemüvegem, ezért hunyorgok a következő képen. Sajnos, a kilátást viszont elfogta az alacsonyabban fekvő felhőréteg.

A következő képet most nemrég küldte nekem Bilkei Irén, aki tőlem jobbra látható, fehér sapkában. Lányom, amikor meglátta a felvételt, rácsodálkozott a trapéznadrágomra, ami akkor teljesen normális viseletnek számított.

Nagyokat fáztunk, s igyekeztünk magunkat felmelegíteni, a villamosvasút egyik állomásán például forralt bort ittunk. Egyik este Poprádon egy hosszabb kimaradás után tértünk haza a szállásunkra, ami egy fizetővendég-szoba volt. A háziak már aludtak, mi meg fiúk kinn dideregtünk a ház előtt, legalább -20 fok volt. Hógolyóval dobáltuk a szobánk ablakát, mert volt aki otthon maradt közülünk, de jó sokára sikerült csak bejutni a kellemesen fűtött házba, teljesen összefagytunk. Emlékszem még egy Csorba-tói szálloda éttermére is.
Szép élmény volt, a Tátrát még épen lehetett látni, legközelebb akkor jártam már ott (néhány éve egy nyáron), miután a hegyoldal fenyőfáit 2004-ben letarolta egy szörnyű vihar.

Zrínyi-vacsora 1986-ban

Az 1986. május 21-25. között tartott szigetvári Rebakucs konferenciát már említettem. Ma este régi papírjaim közül váratlanul előkerült egy dokumentum:

 

Ez volt a konferencia záróvacsorája, s nem is akármilyen:

A látszat csal, nekem egyáltalán nem ízlett. Itallal sem nyomhattam le nagyon, mert másnap reggel kocsival indultam vissza Pestre. Hazabotorkáltam abba a fizetővendég-szobába ahol laktam, s rövidesen sikerült megszabadulnom a históriai vacsorától. Reggel kissé nyúzottan indultam haza a a törött orrú bogárhátúval a hatos úton, megálltunk közben Pakson, mert Heltai Jánost vittem, aki meglátogatta felesége szüleit.

Szenci Molnár Albert válogatott művei, 1976

1976 sok tekintetben nevezetes esztendő volt számomra, ekkor jelent meg az alábbi kötet is:
(Kicsit viharvert a példányom, amit beszkenneltem.)

A kötet terve Tolnai Gábor védőernyője alatt alakult ki, ő írta a bevezető tanulmányt, de a valódi szerkesztő Vásárhelyi Judit volt. A résztvevők névsora is érdekes, ismert tudósok és egyetemisták egyaránt szerepelnek benne. (Déri Tibor néven a későbbi Déri Balázs volt az egyik fordító.) A tennivalók szétosztása során rám a Napló fordítása jutott, a többiek főként a leveleket és a művek latin előszavait ültették át.

Nem volt könnyű dolgom, megkínlódtam vele, s nem a nyelvi oldalával. Egy szöveget akkor lehet jól lefordítani, ha ismerjük a kontextusát, különösen így van ez egy régi naplónál, ahol az információk egy része csak a szerző fejében élt, a fordító, meg találgathatta, hogy miről is van itt szó valójában. Óriási akadályok is álltak előttünk. Az eredeti kéziratot Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában őrzik, a hetvenes években magyar kutató be sem tehette oda a lábát. Én jártam ott ugyan 1975 nyarán, de csak mint turista, s csak tárlókban kiállított könyveket láthattam. Így csak Dézsi Lajos 1898-as, nem egészen tökéletes kiadásából dolgozhattam. A másik akadályt az elérhető szakirodalom hiánya jelentette: Szenci Molnár harminc évig Németországban élt, az ottani dolgokat kellett volna ismernem egy igazán jó fordításhoz, ebben a magyar könyvtárak nem sokat segítettek. Jellemző példa a helynevek esete: Szenci Molnár Elzász-Lotharingiában, Sziléziában és Csehországban vándorolt, s persze német és latin helyneveket használt. Nyugaton léteztek már helynévszótárak a mai francia, lengyel és cseh nevekkel, de ezekhez természetesen nem jutottam hozzá. Ekkor segített nekem az egyik fordító, latinos évfolyamtársam Uray Piroska azzal, hogy a szülein keresztül kihozott az Akadémiai Könyvtárból egy első világháború előtti német atlaszt, s azt összenéztük az aktuális térképekkel, hogy megkapjuk a mai helynevet.
Végül összeállt a könyv, s a Magvető Könyvkiadó kifizette a honoráriumot: én 3600 forintot kaptam. Ez nekem elképzelhetetlenül sok pénznek tűnt, anyám mint falusi tanítónő abban az időben kevesebbet keresett egy hónapban. Vettem néhány dolgot belőle, például egy elegáns piros csíkos inget, ebben vagyok látható az alábbi képen:

A könyv decemberben, a karácsonyi könyvvásárra került a boltokba, s pillanatok alatt szétkapkodták. Fordításom egy kritikát kapott a következő esztendőben: kollégám azt hitte, hogy a bibliai idézeteket az új fordítású Bibliából vettem, s ennek ürügyén a magyar kultúra végromlása képzett meg előtte. Abban igaza volt, hogy Szenci Molnár bibliakiadásait kellett volna használnom, de elnézte, mert én a revideált Károli szövegeit vettem át. Ettől függetlenül a Napló magyar szövegét felkapták, s Erdélyben és a Felvidéken is újra megjelentették, kis szépséghiba, hogy engem elfelejtettek róla megkérdezni. (Honoráriumot sem fizettek, de azt nem is kértem volna abban a történelmi helyzetben.) Azzal végig tisztában voltam, hogy egyszer még ezt rendesen újra kell fordítanom, ennek az ideje azonban csak a kilencvenes években jött el, amikor a határok megnyíltak, s kutathattam külföldön.

Hollandiában és Párizsban, 1976 nyár

1976 nyarán apám egy holland református lelkész levelezőpartnere meghívott egy hónapra Hollandiába. Ott készült ez a kép egy hilversumi toronyban, kicsit gyanakodva és a fény miatt hunyorogva nézek vissza a fotósra:

Nem volt egyszerű az előzetes ügyintézés, nyugati útlevélre és vízumra volt szükségem, bemutatva a meghívólevelet, mindezt Franciaországra is, mert Párizs kezdettől fogva benne volt az útitervben. Mivel hadköteles korban voltam, az illetékes hadkiegészítő parancsnokságtól is engedélyt kellett kérnem. Engedély helyett behívtak Debrecenbe a Péterfia utcai laktanyába, ahol egy katonai elhárítótiszt hosszan érdeklődött arról, hogy milyen kapcsolatban állok a meghívóimmal. Apám szerencsére nem sok információt közölt velem, így jó lelkiismerettel tudtam semmit sem  mondani. A tiszt végül belenyugodott a dologba és aláírta az engedélyt. (Később rájöttem, mire volt a nagy kérdezősködés.)

Öt dollárral a zsebemben szálltam fel a vonatra (ennyit kaphattam hivatalosan), s életemben először magam mögött hagytam a vasfüggönyt. Átszállás Bécsben a Westbahnhofon, Rajna völgye, kölni dóm, s végül megérkezés Utrechtbe, ahol S-ék, a házigazdáim vártak. Átszálltunk egy helyi vonatra, ami olyasmi volt, mint amilyen most Komáromba közlekedik, s megérkeztünk abba a faluba, ahol S-ék laktak.

Házigazdámban volt egy kis német beütés, s a mentalitása sem volt tipikus holland, ez azt jelenti, hogy gáláns és nagyvonalú volt. (Rémtörténeteket lehetett hallani olyan holland vendéglátókról, akik éheztették a magyar vendégeiket.) Szabad bejárásom volt a konyhába és a hűtőszekrénybe, házigazdám esténként elővett egy láda Heineken sört, iszogattunk, beszélgettünk, főleg politizáltunk. Három lányuk volt, mindhárom udvarlókkal is ellátva, az egyiké egy NDK-s fiú, a család erős kapcsolatokat tartott fenn a keletnémet egyházi ellenzékkel. Itt kezdtem megérteni, miért is faggattak engem otthon. Még jobban megértettem, amikor megláttam a házi könyvtárat, amely tele volt a szovjetellenes felkelések szakirodalmával: Berlin 1953, Budapest 1956, Prága 1968, lengyel mozgalmak. Belevetettem magam, és szívtam magamba az információkat, amelyekhez otthon nem juthattam hozzá.

A következő kép a vacsoraasztalnál ábrázol:

Velem szemben a háziasszony, mellette az egyik lánya, a két fiú az udvarlóként volt jelen. Jókat és nagyokat ettünk, nagyon gyakran volt indonéz étel, amit én szeretek. Ez volt a nappali és étkező a földszinten (hatalmas üvegablakkal, természetesen függöny nélkül), mellette a konyha, a dolgozószoba és könyvtár, illetve az előszobából nyíló WC. Az emeleten voltak a hálószobák és a fürdőszoba.

Az akkori Magyarországhoz képest elképzelhetetlenül gazdag és rendezett ország volt Hollandia. Sokfelé jártam, láttam a poldereket, a tengerpartot Zadvoortnál, Hágát, Haarlemet, megnéztem Comenius sírját Naardenben. Rácsodálkoztam a zűrös Amszterdamra, amelynek főterén még ott állomásoztak a kábítószeres hippik.

Találkoztam magyarokkal is, egy asszonnyal, aki a háború utáni gyermekfeltáplálási akció után ragadt Hollandiában, illetve egy színinövendék budapesti lánnyal, aki egy közeli faluban vendégeskedett. (A történet folytatása: mikor elindult az iwiw, bejelentkeztem nála, s próbáltam emlékeztetni, hogy milyen körülmények között találkoztunk, de a művésznő nem akart emlékezni egy ilyen jelentéktelen emberre, mint amilyen én vagyok.)

Házigazdáim minden költségemet állták, még egy Levis farmeröltönyt is vettek nekem. Nagyon sokszor az egyik udvarló vitt engem motorral, aki az alábbi képen is látható. A bejáratnál állunk a háziasszonnyal, a kezemben lévő bukósisak jelzi, hogy éppen indulunk valahová.

Vele voltam Párizsban is, vonattal mentünk, s egy olcsó ifjúsági szálláson aludtunk, amely egy faházakban berendezett iskola volt, csak a tantermekbe vaságyakat raktak. Minden nap ugyanazt az olcsó reggelit kaptuk, a mosdó közös volt. Útitársam mint meggyőződéses szocdem tört angolsággal heves politikai vitába keveredett egy csoport olasz kommunista fiatallal. Engem ez a vita kevéssé érdekelt, inkább egy osztrák lánnyal barátkoztam össze (ilyenkor, idegenben rögtön előjön a közös monarchia emléke, s honfitársaknak érezzük magunkat), ő kifejtette, hogy apáca akar lenni. Elutazása előtt már csak egy napunk volt, s együtt kóboroltunk a városban, s bár kevés pénzünk volt, egy olcsó étterembe is bemerészkedtünk. Nagyon utáltak bennünket a franciák: németül beszéltünk, s nem voltunk hajlandók végigenni a szokásos fogásokat. Remélem még meggondolta magát, s mégsem lett apáca, én nem olyannak ismertem meg, akinek ez jól állna.

Párizsra nyolc napom volt, igyekeztem minden fontosat megnézni, bár a Louvre-on csak keresztülrohantam, de azért még Versailles-ba is ki tudtam menni. A város - augusztus lévén - igazából üres volt, tele turistákkal, főleg japánokkal. Alig ettünk valamit, francia hosszú kenyeret és olcsó borokat vásároltunk. Akkor még javában dohányoztam, s mikor elfogyott az otthoni, akkor Hollandiában Chesterfieldet szívtam, Párizsban meg áttértem a füstszűrő nélküli Gitanes-ra.

Holland házigazdáim többször éreztették velem, hogy kinn is maradhatok Nyugaton, én azonban ezt nem akartam. Így letelvén az egy hónap, elindultam haza. Akárcsak idefelé, természetesen ülőkocsiban volt a helyem, Németországon éjszaka mentem át, s a vonat hajnalban ért Ausztriába. Útközben együtt utaztam egy közgázos magyar lánnyal, végigbeszélgettük az utat, majd mikor elálmosodtunk, a fülkében kihúztuk az üléseket, s így le is tudtunk feküdni. Hajnalban rengeteg Bécsbe utazó osztrák szállt fel, akik egy darabig tűrték a dolgot, míg valaki aztán elvesztette a fejét, s berontott a fülkébe, azt ordítva, hogy: "Aufstehen!" (felkelni). Jött a határ, a vámosok végigtúrták a bőröndöt, s kissé logikátlanul két tiltott dologra kérdeztek rá: pornóra és vallásos irodalomra - egyik sem volt nálam. Bár útitársnőm egy budapesti középosztálybeli lány volt (oroszlántermészetű anyával megáldva), úgy tűnt, hogy nagyon jól összejöttünk, a telefonszámát is megadta (a Bethlen Gábor utcában laktak). Abban a világban internet és mobiltelefon nélkül nehéz volt a kapcsolattartás, nekünk Hencidán telefonunk sem volt. Szeptember elején, mikor visszajöttem Pestre és beköltöztem a kollégiumba, megpróbáltam felhívni. Pechemre a mindent kontrolláló mama vette fel a kagylót, aki elvette a kedvemet a további kapcsolatfelvételi kísérletektől.

(Folytatása következik.)

Egy latin tanszéki kirándulás

A hetvenes években ilyen is volt az ELTE BTK-n. (Meg latin tanszéki estek az alsó menzán, amelyekről sajnos nincs fényképem.) Három felvételem van, de nem tudom ki csinálta őket, talán ezeket is Szabó Géza. Az időpontra sem emlékszem, valamikor a tanulmányaim első felében (úgy számolom, hogy 1974 őszén) lehetett. Busszal mentünk Nyugat-Dunántúlra, a busz a Múzeum körútról, az akkori ELTE TTK-ról indult, a célpontok között biztosan ott volt Szombathely.

Az első fotó:

Éppen kártyázunk a fűben, mögöttem Kapitánffy István (görög tanszék) áll, jobboldalt hátul X.Y. csoporttársam fekszik (a mögötte álló fehér pólós lányt nem tudtam azonosítani), baloldalt Bilkei Irén  támaszkodik egy fához.

A második fénykép:

Ugyanaz a kártyázás egy másik szögből: Mayer Gyula keveri a lapot (baloldalt), Kovács Misi (szegény már nem él!) és én nézzük. Baloldalt hátul egy padon Adamik Tamás (http://hu.wikipedia.org/wiki/Adamik_Tam%C3%A1s ) ül.

A harmadik - életszagú - felvétel:

Ülünk a buszon, X.Y. a szemét mereszti viccesen a fotósra, én meg csúnya görbe háttal lefelé nézek a kezemben lévő valamire (almára?).

Jó lenne a többi fotót is látni, meg hallani azokat az emlékeket, amelyek nálam sajnos kiestek. Ha olvassa ezt valaki egykori latin szakosok közül és ki tud segíteni, jelentkezzen!