Közben a munkahelyem, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára is szervezkedett, egy bécsi utat próbáltak nekem összehozni; a magyar vonatkozású kéziratok katalógusának elkészítésében kellett volna segítenem az Osztrák Nemzeti Könyvtár kézirattárában. Egyik kollégám örömmel közölte velem, hogy az osztrák-magyar akadémiai vegyesbizottság igent mondott a tervre és megszavazta, nekem már csak be kell adnom egy ösztöndíjkérelmet a Magyar Ösztöndíjbizottsághoz. Beadtam és néma csend (akkoriban a nemleges választ nem írták meg). Mi történt? Utólag visszagondolva nem voltam jó káder, eleve gyanús családból származom (apám akkor ellenzékiként nyilvántartott református lelkész), s még rátettem egy lapáttal: elvettem egy volt politikai fogoly lányát feleségül. Még azt sem játszották el velem, hogy kiengednek, de írjak jelentéseket. S ez így is maradt a rendszerváltozásig, csak intézményi együttműködésekkel tudtam külföldön kutatni, amelyekbe felülről már nem nagyon tudtak beleszólni.
Ajánlottak is nekem 1981-ben egy egyhetes csereutat Kelet-Berlinbe az ottani Staatsbibliothek-ba, amit én elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy megtoldom az utat néhány nap Lipcsével. Indulás az Interflug keletnémet légitársaság (http://de.wikipedia.org/wiki/Interflug ) repülőgépével Ferihegyről, ez egy kissé lerobbant légcsavaros volt, feltehetően IL 18-as (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/a7/Bundesarchiv_Bild_183-M0702-0024%2C_Erfurt%2C_Flughafen%2C_Tower%2C_Flugzeug.jpg ), amely egész úton rémesen rázkódott. Az utasok többsége keletnémet volt, ők boldogan vetették rá magukat a gép otthoni újságjára, a Neues Deutschland-ra (http://de.wikipedia.org/wiki/Neues_Deutschland ). Leszállás Berlin-Schönefeld repülőterén, ahol meg volt beszélve, hogy várnak engem. Megálltam a kijáratnál, de senki sem jött oda hozzám. Végül már mindenki szétoszlott, csak egy fiatal nő maradt, aki megkérdezte, hogy nem én jöttem-e a Széchényi Könyvtárból. Magamban nevettem: fekete szakállammal nem úgy néztem ki, ahogyan a keletnémet létező szocializmusban a könyvtárost elképzelték.
S-Bahn-nal bementünk a belvárosba, s az állami könyvtár földszintjén kaptam vendégszobát. Másnap aztán szembesültem az egész abszurd helyzettel a könyvtárban és a városban is. Pillanatok alatt kiderült, hogy 1945 után a Berlini Állami Könyvtár anyagának jobbik fele nyugaton maradt, keleten volt viszont a katalógus, amelynek olvastán csorgott a nyálam, de nem tudtam mit tenni. Nyugat-Berlinbe nekünk akkor még vízum kellett, nekem pedig nem volt. A térképem így nézett ki:
Csak a keleti részt ábrázolta, nyugaton csak oda volt írva egy üres területre, hogy West-Berlin. Elgyönyörködhettem a falban, a lakótelepek sivárságában, a lerobbant régi házakban. Az üzletekben olcsóság és sovány választék, étterem alig volt és sorba kellett állni, hogy bejussak. Egy este a magyar étteremben ettem (cigányzenével), s a vendéglátóim elvittek egy tipikus berlini zenés színházba is. Próbáltam moziba menni, de kiderült, hogy az NDK fővárosában összesen 4 (négy!) filmszínház található, amelyek filmválasztékáról inkább ne is beszéljünk. Mikor letelt az egy hét, boldogan ültem fel a Lipcsébe menő vonatra.
Lipcsében végre tudtam volna kutatni, ha lett volna időm. Ott volt az Egyetemi Könyvtár (akkor még a sérült régi épületben), az egyetemi levéltár és a Deutsche Bibliothek, az ottani nemzeti könyvtár. Találkoztam a nálam tizenegy évvel idősebb egyháztörténésszel, Günther Wartenberggel (http://de.wikipedia.org/wiki/G%C3%BCnther_Wartenberg ), aki meghívott a lakásukba is. Kaptam tőlük néhány ajándék játékot a gyerekeim számára, többek között egy fakaticát. Ő abból a ritka fajtából volt, amelyik nem kompromittálta magát a kommunista időkben, s így az egyetemi pályája 1990 után is folytatódott. Maradék pénzemből vettem én is néhány dolgot a boldogult Centrum Áruházban, többek között egy konyhai robotgépet. Az áruház így nézett ki:
Később a rendszerváltás után Karstadt áruház lett, részben lebontották, s átépítették.
Persze láttam a város nevezetességeit, a Tamás-templomot és a többit. Meg elborzadtam a rendszer barbárságán, mert 1968-ban lebontották a az egyetem régi épületeit a gótikus egyetemi templommal, a Paulinerkirchével együtt, s felhúztak a helyükbe néhány jellegtelen "modern" Bauhaus-borzadályt. Így nézett ki a templom (benne a professzorok, pl. Dresser, síremlékeivel):
Azóta lebontották az új épületeket, s próbálják rekonstruálni azt, amit a "haladás" nevében szétvertek.
Végül indulás haza a Halle és Lipcse között fekvő (akkor még kicsi) repülőtérről, a beszállást alapos és megalázó motozás előzte meg (ez is az "emberarcú szocializmus" egyik specialitása volt - két szövetséges ország közötti utazásnál). Aztán boldog hazatérés a magyar gulyáskommunizmusba, ahol pénzünk ugyan nem volt, de mégis szabadabbaknak érezhettük kicsit magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése