A panelt nem kell bemutatnom: nyáron elviselhetetlenül meleg, télen agyonfűtötték, szemétledobó, szűk terek, levegő semmi, a szőnyegpadlótól és a betontól allergiát kaptam. Még egy ilyen óriásház épült a telepen, mint a miénk volt, azt Hársfa sétánynak hívják, annak idején az "szövetkezeti" lakásokat tartalmazott, tehát kezdettől fogva magántulajdonban volt, ennek megfelelően ott az akkori középréteg lakott. Így láttuk az ablakból a Hársfa sétányt, a lábánál ott az a telefonfülke, ahová telefonálni jártunk (csak az Antall-kormány idején lett/lehetett saját telefonunk):
A lakást szép lassan berendeztük. Kezdetben a használatbavételi díjat is alig bírtuk kifizetni, később a nyolcvanas évek közepétől kicsit javult a helyzet. Főleg könyveket vettünk sokat, s azzal telegyömöszöltük a lakást. Igazi erzsébetiek lettünk, s tizenhat évre itt ragadtunk. Ilyen volt a kilátás Pesterzsébet központja felé, látszik az általános iskola, az áruház és a városháza, ekkor még az Interspar nem épült meg:
1990 után részletre megvettük a lakást, de mivel ezt nem mindenki tudta megtenni, a ház vegyes tulajdonúvá vált. Aki valami pénzhez jutott, az elmenekült innen, így a lakók összetétele nem éppen kedvező irányban változott. Nekünk sohasem volt annyi, hogy elmehessünk, kicsi tartalékaink elfolytak az éppen aktuális használt autóra és a gyerekek taníttatására. Pedig a ház egyre rosszabb lett: egy este, 10 óra után rendőrök csengettek be mindenhová, mert a lépcsőházunkban darabolós gyilkosság történt. Vasrácsot csináltattunk a bejárat elé, noha tudtuk, hogy ez tűzrendészetileg nem helyes; de muszáj volt, hiszen az ajtót bárki egy rúgással be tudta volna törni. Ilyesmi volt az alaprajz, azzal a különbséggel, hogy az erkély kicsit nagyobb volt, s a konyhaablak a bejárattal szemközti falon helyezkedett el, mivel a ház végén voltunk:
A három szoba közül csak a középső nappali volt szoba méretű, a másik kettő éppen csak túllépte egy félszoba nagyságát.
1997 nyarán váratlanul elhunyt az anyósom, aki után feleségem a lakása és a bankszámlája felét örökölte. 1998 tavaszán zárult le az örökösödési eljárás, s mivel ekkor még az ingatlanárak alacsonyak voltak (1998 őszén ugrottak magasba), az örökségből meg tudtunk venni egy lepukkant belvárosi téglalakást, amelyet a lakótelepi árából tatarozni is lehetett. 1998 nyarán elköltöztünk a Pázsitos sétányról.
Utóhang magyar módra: 2000-ben természetesen feljelentettek minket az APEH-nál a lakás miatt, s be kellett mutatnunk az 1998-as jövedelmeinket igazoló papírokat. "Jóakaróinknak" pechjük volt, mert persze minden irat megvolt az örökséggel kapcsolatban.
Így jár, aki hazugságait maga is elhiszi.
Nagyon tetszett a bejegyzés a Pázsitos sétányról. Mi a szemközti házban, a Hársfa sétányban nőttünk fel, és a szobákkal kapcsolatban kicsit vitába szállnék, mert én azt mondanám, hogy méretét tekintve mindegyik teljesértékű szobának számítható. A panelek között a 70 nm-es alapterület az akkori időszakban a legnagyobb volt. Leszámítva persze a földszinti négyszobás lakásokat, amit mostanság alig bírnak normális bérlőnek kiadni, mert olyan nagy, hogy akinek szüksége lenne rá, az nem tudja fenntartani, aki meg ki tudná fizetni, az nem költözik oda. Ami szerintem nagyon rossz volt, az a szűk folyosó.
VálaszTörlés