ELTE BTK 1973-1978/I.

Én nem akartam "pesti" lenni. A felmenőim nagyrészt mind Szatmárban, a Nyírségben és Biharban éltek, a család és én is nagyon kötődtünk Nagyváradhoz, ahol két oldalról is éltek rokonaim. Önként választottam a debreceni gimnáziumot, pedig apám inkább Kecskemét és Budapest felé szeretett volna irányítani engem. Kiskoromban átvettem felnevelő falum, Hencida í-ző nyelvjárását, erről ugyan leszoktam, de máig is érezni a beszédemen a tiszántúli diftongusokat és hangsúlyokat. Egyetemista koromban azzal viccelődtem, hogy ha megyek haza a biharkeresztesi személlyel (péntek délután 14.00, Nyugati Pályaudvar - félévente egyszer-kétszer), a szolnoki vasúti hídon automatikusan átváltok a hazai nyelvváltozatra.

Jól éreztem magam Debrecenben, ott voltak egyetemisták a nővéreim is, ezért én a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-latin szakára adtam be a jelentkezésemet. Voltak a dolognak kockázatai, mert 1973-at írtunk, s az egyetem eléggé dogmatikus marxista korszakát élte, rémtörténeteket meséltek arról, hogy a felvételi bizottságban ülő KISZ-es hogyan esett neki az egyházi gimnáziumból jövőknek. Ehhez képest az évfolyamból ketten is magyar szakosok, sőt később szakmabeliek lettünk. Az írásbeli elég jól sikerült, a szóbeli felvételin Borzsák István (http://hu.wikipedia.org/wiki/Borzs%C3%A1k_Istv%C3%A1n) és Julow Viktor (http://hu.wikipedia.org/wiki/Julow_Viktor), két 56-os kérdezett, a KISZ-es felszívódott, nem is láttam. Nagy örömmel készültem a debreceni egyetemi létre, ehhez képest egészen más történt.

Augusztusban éppen stoppal jöttem hazafelé valahonnan, s összetalálkoztam a család egy részével Berettyóújfaluban. Apám a helyi kórház kis strandján adta át nekem az értesítést, amelyben közölték velem, hogy felvettek, de nem Debrecenbe, hanem az ELTÉ-re. Még csak nem is örültem. Mi történt?
Abban az esztendőben olyan kevesen jelentkeztek a három latin szakra (Szeged, Debrecen, Budapest), hogy a minisztérium úgy döntött, hogy csak egy helyen, az ELTÉ-n indítják meg az oktatást, s a vidéken felvételizetteket Pestre küldik.

Így lettem akaratom ellenére "pesti". Ez volt a diákigazolványom:

S ez az indexem eleje:

Nehéz volt megszokni Budapestet, az élet Debrecenben sokkal lassúbb ütemű, s eleinte csak az itt lakó vagy szintén ide került volt osztálytársaim segítettek átvészelni az átállást.

Akkor még csoportok voltak az egyetemen, mi tizenhárman voltunk eleinte a csoportban, magyar-latin és magyar-spanyol szakosok, a csoportvezető az a H. M. lett, akivel együtt felvételiztem Debrecenben. Nagyon különböző társadalmi környezetből jöttünk, a spanyolosok között káder apukák is előfordultak (külkereskedők, diplomaták), de ugyanúgy munkásgyerekek is voltak. Tizenháromból ketten voltunk fiúk, a másikról, G.P.- ről (szintén magyar-latin szakos), sokáig tudtam mint újságíróról. 1999-ben egy esküvői partin láttam utoljára, akkor már (némi politikai kitérő után) a gazdasági életben tevékenykedett. A lányok nagyrészt eltűntek, K. K. legutóbb Svájcban élt, 1990-ben találkoztam vele, egy másikat megtaláltam az iwiw-en, ketten budapesti középiskolákban tanítanak, de egyetem óta nem láttam őket. G. Gy., aki annak idején legjobb barátom volt (ő tanított meg arra, hogy a teát cukor nélkül igyam), itt dolgozik háromszáz méterre a lakásunktól, de nincs kapcsolatunk egymással.

(Beszélnem kell még a tanárokról és a kollégiumról, de ezt majd legközelebb - folytatása következik.)