2012. június 8., péntek

Hollandiában és Párizsban, 1976 nyár

1976 nyarán apám egy holland református lelkész levelezőpartnere meghívott egy hónapra Hollandiába. Ott készült ez a kép egy hilversumi toronyban, kicsit gyanakodva és a fény miatt hunyorogva nézek vissza a fotósra:


Nem volt egyszerű az előzetes ügyintézés, nyugati útlevélre és vízumra volt szükségem, bemutatva a meghívólevelet, mindezt Franciaországra is, mert Párizs kezdettől fogva benne volt az útitervben. Mivel hadköteles korban voltam, az illetékes hadkiegészítő parancsnokságtól is engedélyt kellett kérnem. Engedély helyett behívtak Debrecenbe a Péterfia utcai laktanyába, ahol egy katonai elhárítótiszt hosszan érdeklődött arról, hogy milyen kapcsolatban állok a meghívóimmal. Apám szerencsére nem sok információt közölt velem, így jó lelkiismerettel tudtam semmit sem  mondani. A tiszt végül belenyugodott a dologba és aláírta az engedélyt. (Később rájöttem, mire volt a nagy kérdezősködés.)

Öt dollárral a zsebemben szálltam fel a vonatra (ennyit kaphattam hivatalosan), s életemben először magam mögött hagytam a vasfüggönyt. Átszállás Bécsben a Westbahnhofon, Rajna völgye, kölni dóm, s végül megérkezés Utrechtbe, ahol S-ék, a házigazdáim vártak. Átszálltunk egy helyi vonatra, ami olyasmi volt, mint amilyen most Komáromba közlekedik, s megérkeztünk abba a faluba, ahol S-ék laktak.

Házigazdámban volt egy kis német beütés, s a mentalitása sem volt tipikus holland, ez azt jelenti, hogy gáláns és nagyvonalú volt. (Rémtörténeteket lehetett hallani olyan holland vendéglátókról, akik éheztették a magyar vendégeiket.) Szabad bejárásom volt a konyhába és a hűtőszekrénybe, házigazdám esténként elővett egy láda Heineken sört, iszogattunk, beszélgettünk, főleg politizáltunk. Három lányuk volt, mindhárom udvarlókkal is ellátva, az egyiké egy NDK-s fiú, a család erős kapcsolatokat tartott fenn a keletnémet egyházi ellenzékkel. Itt kezdtem megérteni, miért is faggattak engem otthon. Még jobban megértettem, amikor megláttam a házi könyvtárat, amely tele volt a szovjetellenes felkelések szakirodalmával: Berlin 1953, Budapest 1956, Prága 1968, lengyel mozgalmak. Belevetettem magam, és szívtam magamba az információkat, amelyekhez otthon nem juthattam hozzá.

A következő kép a vacsoraasztalnál ábrázol:


Velem szemben a háziasszony, mellette az egyik lánya, a két fiú az udvarlóként volt jelen. Jókat és nagyokat ettünk, nagyon gyakran volt indonéz étel, amit én szeretek. Ez volt a nappali és étkező a földszinten (hatalmas üvegablakkal, természetesen függöny nélkül), mellette a konyha, a dolgozószoba és könyvtár, illetve az előszobából nyíló WC. Az emeleten voltak a hálószobák és a fürdőszoba.

Az akkori Magyarországhoz képest elképzelhetetlenül gazdag és rendezett ország volt Hollandia. Sokfelé jártam, láttam a poldereket, a tengerpartot Zadvoortnál, Hágát, Haarlemet, megnéztem Comenius sírját Naardenben. Rácsodálkoztam a zűrös Amszterdamra, amelynek főterén még ott állomásoztak a kábítószeres hippik.

Találkoztam magyarokkal is, egy asszonnyal, aki a háború utáni gyermekfeltáplálási akció után ragadt Hollandiában, illetve egy színinövendék budapesti lánnyal, aki egy közeli faluban vendégeskedett. (A történet folytatása: mikor elindult az iwiw, bejelentkeztem nála, s próbáltam emlékeztetni, hogy milyen körülmények között találkoztunk, de a művésznő nem akart emlékezni egy ilyen jelentéktelen emberre, mint amilyen én vagyok.)

Házigazdáim minden költségemet állták, még egy Levis farmeröltönyt is vettek nekem. Nagyon sokszor az egyik udvarló vitt engem motorral, aki az alábbi képen is látható. A bejáratnál állunk a háziasszonnyal, a kezemben lévő bukósisak jelzi, hogy éppen indulunk valahová.



Vele voltam Párizsban is, vonattal mentünk, s egy olcsó ifjúsági szálláson aludtunk, amely egy faházakban berendezett iskola volt, csak a tantermekbe vaságyakat raktak. Minden nap ugyanazt az olcsó reggelit kaptuk, a mosdó közös volt. Útitársam mint meggyőződéses szocdem tört angolsággal heves politikai vitába keveredett egy csoport olasz kommunista fiatallal. Engem ez a vita kevéssé érdekelt, inkább egy osztrák lánnyal barátkoztam össze (ilyenkor, idegenben rögtön előjön a közös monarchia emléke, s honfitársaknak érezzük magunkat), ő kifejtette, hogy apáca akar lenni. Elutazása előtt már csak egy napunk volt, s együtt kóboroltunk a városban, s bár kevés pénzünk volt, egy olcsó étterembe is bemerészkedtünk. Nagyon utáltak bennünket a franciák: németül beszéltünk, s nem voltunk hajlandók végigenni a szokásos fogásokat. Remélem még meggondolta magát, s mégsem lett apáca, én nem olyannak ismertem meg, akinek ez jól állna.

Párizsra nyolc napom volt, igyekeztem minden fontosat megnézni, bár a Louvre-on csak keresztülrohantam, de azért még Versailles-ba is ki tudtam menni. A város - augusztus lévén - igazából üres volt, tele turistákkal, főleg japánokkal. Alig ettünk valamit, francia hosszú kenyeret és olcsó borokat vásároltunk. Akkor még javában dohányoztam, s mikor elfogyott az otthoni, akkor Hollandiában Chesterfieldet szívtam, Párizsban meg áttértem a füstszűrő nélküli Gitanes-ra.

Holland házigazdáim többször éreztették velem, hogy kinn is maradhatok Nyugaton, én azonban ezt nem akartam. Így letelvén az egy hónap, elindultam haza. Akárcsak idefelé, természetesen ülőkocsiban volt a helyem, Németországon éjszaka mentem át, s a vonat hajnalban ért Ausztriába. Útközben együtt utaztam egy közgázos magyar lánnyal, végigbeszélgettük az utat, majd mikor elálmosodtunk, a fülkében kihúztuk az üléseket, s így le is tudtunk feküdni. Hajnalban rengeteg Bécsbe utazó osztrák szállt fel, akik egy darabig tűrték a dolgot, míg valaki aztán elvesztette a fejét, s berontott a fülkébe, azt ordítva, hogy: "Aufstehen!" (felkelni). Jött a határ, a vámosok végigtúrták a bőröndöt, s kissé logikátlanul két tiltott dologra kérdeztek rá: pornóra és vallásos irodalomra - egyik sem volt nálam. Bár útitársnőm egy budapesti középosztálybeli lány volt (oroszlántermészetű anyával megáldva), úgy tűnt, hogy nagyon jól összejöttünk, a telefonszámát is megadta (a Bethlen Gábor utcában laktak). Abban a világban internet és mobiltelefon nélkül nehéz volt a kapcsolattartás, nekünk Hencidán telefonunk sem volt. Szeptember elején, mikor visszajöttem Pestre és beköltöztem a kollégiumba, megpróbáltam felhívni. Pechemre a mindent kontrolláló mama vette fel a kagylót, aki elvette a kedvemet a további kapcsolatfelvételi kísérletektől.

(Folytatása következik.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése