Megírja az önéletrajzában, hogy 1967-ben végre kiengedték egy ókortudományi konferenciára az NDK-ba, egy lengyel határon fekvő kisvárosba. Itt barátkozott össze Rolf N. helyi református lelkésszel, aki 1966 és 1991 között látta el ezt a hivatalt. A következő esztendőben meghívást kaptam N-éktől, hogy töltsek egy hónapot náluk. 1968 júliusa volt ez a hónap, én a hetedik általánost végeztem éppen el, de - évvesztes lévén - már majdnem tizennégy éves voltam. Nem voltam ott egyedül, megosztoztam a vendégszobán B. Istvánnal, aki néhány évvel idősebb lévén a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanulója volt.
Érdekes volt. N-éknél hat fiú született egymás után, mint az orgonasípok (egy közülük ma teológiai professzor), beosztották, hogy ki mikor és milyen házimunkát végez. Erre az egy hónapra a beosztást nyolc fiúra csinálták meg, beleértve a mosogatást és az egyéb konyhai segédmunkákat is. Furcsák voltak az ennivalók, gyanakodva piszkáltam rögtön az elején a rebarbarakompótot, s nem tudtam megenni a szörnyű ízű zöldséges Eintopf-okat (krumplis egytálételeket). Viszont szép volt a város, mert ipar nélküli lévén a háborúban nem bombázták le, s akkor még nem érződött az a reménytelen lepukkantság sem, ami később jellemző volt a keletnémet létező szocializmusra. Akkor volt új egy Jugoszláviában forgatott keletnémet indiánfilm (Gojko Mitic-csel), emlékszem a plakátokra is: "Spur des Falken" (A sólyom nyomában), természetesen megnéztük.
Van egy képem magamról és a hat német fiúról:
Az élményekről. Az első benyomásom a drezdai főpályaudvar előtti tér volt, a házak tetején kommunista jelmondatokkal. Drezdát külön is megnéztük, a Zwinger képei közül néhány mindmáig felidézhetően itt él a fejemben, pedig azóta nem jártam ott. Meg a bombázás nyomai, a sivár lakótelepekkel, ahogyan az elvtársak az új, szocialista Drezdát elképzelték. Tanulságos volt a félig megépült Hitler-féle autópálya Drezda és Bautzen között, meg a bautzeni vár, kapuja fölött Mátyás király domborművével. Július végén elvittek minket kirándulni a cseh határ közelébe (talán nem véletlenül?), félig gyerekként nem értettem, miért van pukkadásig tele egy erdő a szovjet hadsereg egységeivel.
Itt láttam és szedtem életemben először áfonyát, "Heidelbeeren" - mondták, s mivel éppen nem volt nálam szótár, először nem tudtam, hogy ez milyen bogyó. Szoba- és vendégtársam B. István nagy hatással volt rám, sokat mesélt Debrecenről, talán itt dőlt el, hogy a nővéreim után én is ide menjek majd gimnáziumba, pedig apám inkább Kecskemét, majd Budapest irányába szeretett volna küldeni engem. István az egyik főszereplője volt a debreceni Déri tér híres galerije felszámolásának, pontosan fogalmazva ő volt a casus belli. Történt ugyanis, hogy a téren, amely a református gimnazistáknak is kedvenc helye volt, az ott tanyázó huligánok valamilyen ürüggyel jól elpáholták őt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a kollégisták összebeszéltek, s mintegy százan lerohanták a téren a rosszfiúkat. Sok lúd disznót győz, a kiérkező rendőröknek már csak be kellett gyűjteniük a kissé megviselt galeri-tagokat. Ugyan az akkori politikai körülmények között az ilyen öntevékeny megoldás nem volt kívánatos, mégsem lett belőle balhé, a város vezetése és a tanári kar nem tehetett mást, minthogy megköszönje a dolgot.
Július végén tértünk haza vonattal - Csehszlovákián keresztül - néhány nappal azelőtt, hogy az oroszok és szövetségeseik (köztük a Magyar Néphadsereg) lerohanta az országot. Ekkor már elég jól beszéltem németül, a Dunakanyarban járva endékás utastársaknak magyaráztam el a Duna szemközti partján fekvő, s odalátszó Visegrád jelentőségét. Túl sokat is voltam a lehúzott vonatablakban, a gőzmozdonyból (424-es) korom ment az egyik szemembe, ettől még napokig szenvedtem. Viszont hoztam magammal jó keletnémet, savanyú, barna rozskenyeret, amit nagyon megszerettem. Sajnos ez a kenyérfajta 1990 után teljesen eltűnt, később hiába kerestem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése