1984-ben jelentkeztem TMB-ösztöndíjasnak. A TMB a Tudományos Minősítő Bizottság rövidítése, az Akadémia Nádor utcai székházában volt az adminisztrációjuk, ők adták az akkori idők tudományos fokozatát, a kandidátusit. A TMB-ösztöndíj viszonylag új dolog volt, a kb. a mai doktori ösztöndíjnak felelt meg: aki elnyerte, kapott három évre fizetést, s befogadta egy kutatóhely, ahol felkészülhetett a disszertáció megírására. A dolgot valójában (Szentmártoni) Szabó Gézának köszönhetem (mint oly sok mást is!), ő már az előző évben megkapta ezt az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, s engem is beajánlott. Felvételiznem kellett, majd én is elnyertem az ösztöndíjat. Ezzel 1984 szeptemberétől hivatalosan is a Rebakucs tagja lettem. A kötött munkaidő után nagy megkönnyebbülés volt, mert hetente egyszer, szerdán kellett csak bemennem az Intézetbe, maradt időm a kutatásra (többek között a Magyar Országos Levéltár törzsvendége lettem), de a gyerekeimre is. Volt néhány kötelező ideológiai óra ráadásként, politológusokat hallgattunk, akik akkor, a 80-as évek közepén már nagyon eretnek dolgokat mondogattak, ezeket a vizsgán nem szabadott visszaadnunk. A felszabadult időt arra is kihasználtam, hogy nyelvtanfolyamra jártam és nyelvvizsgát tettem.
Az Intézetnek kedves szokása volt, hogy a kisgyerekeseknek minden évben mikulási ünnepséget rendezett az első emeleti tanácsteremben. A Mikulás szerepét abban az időben Pirnát Tóni játszotta, a kisterem megtelt a szülőkkel és gyerekekkel. Az 1984-es fényképek kicsit pirosban úsznak, de ide teszek egyet:
Az eltelt évek alatt el is felejtettem, hogy éppen akkor nem volt szakállam, de ez nem tartott sokáig.
Van egy 1985-os fénykép is az ünnepségről:
Itt látszanak a mikulás-zacskók és a cukros üdítőitalok is. Pirnát Tóni éppen a lányomat egzecíroztatja.
S még egy kép ugyanazon az ünnepségen a fiamról, 1985-ben - a fene sem gondolta volna, hogy ő maga is fog itt később dolgozni. Nekem csak a szakállam (és az orrom) látszik:
Hivatalosan Tóni (Pirnát Antal) volt a témavezetőm, ő már korábban is támogatott engem, mert tetszett neki egy TDK dolgozatom, ezért már az egyetem után szerette volna, ha az Intézetbe kerülök. Akkor, 1978-ban a dolog végül csak egy meghallgatásig jutott. Tóni nem csinált nagy ügyet a témavezetésből, tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy dolgozom, hallotta az előadásaimat, olvasta a publikációimat,ezért mai értelemben vett konzultációt soha nem tartottunk, és ez így volt rendjén.
Óriási képek, óriási emlékek!
VálaszTörlésJó hír, hogy az intézeti Mikulás-bulik ma újra virágoznak a Ménesi úton, jeles tudóscsemeték és rokonságuk körében. Akit érdekel, kukkantson be a honlapunkra:
http://www.iti.mta.hu/galeria-01.html#h3-6 (itt vannak a Mikulás-albumok is). A fentebb még gyerekfotón látható ifj. Szabó András barátunk immár apai minőségben is látható.
Mindenkit üdvözöl az MTA BTK ITI Krampusza
Kedves András!
VálaszTörlésÉrdeklődéssel olvastam az írásait a hetvenes-nyolcvanas évek irodalomtörténész hétköznapjairól, és arról, mivel járt akkoriban egy doktori, vagy kandidátusi dolgozat elkészítése és megvédése.
Személyesen is érintettek a képek, amelyeken apu a Mikulás, sőt középső lányom is látható az egyiken. Hasomló örömet szerzett az intézeti fotó is.
Bánt a közelmúlt történései miatt kialakult közbeszéd. Eszembe jutott, hogy apu milyen felkészülten, és szenvedélyesen, de mégis objektíven kutatta az igazságot a saját munkáiban.
Vitákban olykor könyörtelen hevességgel lépett fel, ha felületességet, pontatlanságot, logikátlanságot, vagy elhamarkodott következtetést gyanított.
Ha azt tapasztalta, hogy valakinek nincsenek saját gondolatai, akkor az én egyébként birka türelmű apám valósággal megvadult. Emlékszem, hogy anyu, aki mestere volt a tapintatos diplomáciának, minden tehetségét latba vetette, amikor apu egy-egy bírálati, opponensi felkérés előtt állt, hogy lebeszélje. És ha már ne lehetett visszautasítani a felkérést, akkor éjszakákba nyúló kemény csatákat vívtak, hogy a megfogalmazás legalább ne legyen bántó. Még így is akadt, aki megsértődött. Egy magát igaz keresztyénnek valló kollégája sok évvel a halála után csúnya gúnyiratban vádolta meg hogy párt megrendelésre ideológiai okból akarta elfűrészelni. Nos az illető nagyon nem ismerhette aput. Mert semmi nem állt távolabb tőle, mint a szervilizmus. Elképesztően hidegen hagyta a pénz, vagy a karrier, vagy bármilyen kézzelfogható anyagi dolog. A legnagyobb öröme az volt, ha beülhetett a könyvtárba dolgozni. Ha kifogása volt, azt mindig alá tudta támasztani érvekkel. De aki tisztességes munkával állt elő, azt ugyanekkora hévvel támogatta.
Nos, minden bizonnyal voltak nála elnézőbbek vagy rugalmasabbak a bíráló bizottságokban, de ha bizottságonként akadt legalább egy ember, aki apámhoz hasonlóan komolyan vette a feladatát, akkor a régi magyar irodalomból biztosan nem lehetett kamu-dolgozattal fokozatot szerezni.
Ezek az emlékek foglalkoztattak az elmúlt hetekben, és ez a blog megerősített benne, hogy a tudományos munka akkoriban, és remélem, hogy a filosz szakmában ma is egész embert igényel. Aki csak olcsó papírhoz akart jutni, annak az irodalomtudományi műhelyek környékén nincs keresni valója.
Köszönet az írásokért!
Üdvözlettel
Balláné P. Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
VálaszTörlésÉn is így emlékszem az édesapjára. Bizony voltak olyan nagydoktori védések, ahol keményen felszólalt és nulla pontot adott.
Édesanyja egyébként a latin szakon tanított engem.
Nagyon örülök én is, hogy elolvasta és tetszett.
Üdvözli
Szabó András